tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek
ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való
látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva,
meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv
játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát.
Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két
hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál
kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága
zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és
gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.
Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira
különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által,
ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a
szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban
a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy
késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban
igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő
dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar
megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.
Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés
megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a
gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy jobb eltéríteni őket a
dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem
az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap
lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne
legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell
okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a
kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik.
A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt
arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra
szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb
egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül.
Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint
felizgatásában.
Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás
látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell
lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek
hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás
még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta
mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.
Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a
gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre
elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben
fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már
nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a
tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely
körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet
stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem
vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban
tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy
megtanulja tíz éves kora előtt.
Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem
ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből észrevehetik, hogy el akarják
kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a
dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet
kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott
kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós
eszméket kell elkerülni.
Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a
gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak
ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem
nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az
érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és
tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak
szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a
titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére
járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti
az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság
nem szégyel semmit.
A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy
alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből
az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek
a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos
gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a
gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a
másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.
Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek
ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék
és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben
tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy
szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit
el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha
észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és
kifejezéseknek az óvatossága, a melyeket az udvarias emberek egymás
között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a
melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük
szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük
beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a
mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik
az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a
veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem
is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is
lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő
kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem
tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék
meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort
felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság
azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell
és mindig úgy mondják, a hogy érezték.
Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen
ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ
néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet
egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen
szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha
mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és
ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák
ritkán hagyják ennyiben. _Ez a házas emberek titka_, – mondják a fiúnak
– _kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök_. Ez bizonyára
nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy
a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra
sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki
is fogja tudni.
Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a
kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy
beszédében és modorában egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban
fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és
a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt
a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az
uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. _Mama_, –
mondta a kis hebehurgya, – _hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam_, –
felelt az anya habozás nélkül, – _a nők vizelik ki őket olyan
fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek_. Nevessenek rajta a
bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a
bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet
találni.
A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a
rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei
beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és
elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig
okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás
tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez
a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a
gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a
vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis
látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség
felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.
Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek,
melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak,
képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a
világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak,
melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek,
hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék
ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor
mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek
tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben
járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban
olyan beszédeket folytatnak velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb
személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik
hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott.
Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett
inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául
szolgál a másikénak.
A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más
ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a
zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle
nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá
nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat
magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem
érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem
mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű
tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz
rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a
helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad
neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és
azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául
szolgálhatnak erre nézve is.
Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben,
tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük
elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi
el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy
engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna,
nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja
képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy
visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy
fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek
véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés
határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait,
szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha
természetének megfelelőbbeket képzel vagy vél képzelni magának. Ezek a
képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény
szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik;
mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen
kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.
Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában:
1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben,
2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden
indulatát.
De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan
kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy
képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a
szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az
ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk
tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek
közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak
arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk
arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.
A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a
cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd
terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a
fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti
tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.
Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk
azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat,
a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.
Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában
legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett,
sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem
is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; jóval
előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a
vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a
természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni
valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett
volna.
A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint
nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum
kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy
tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas
nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket
tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és
izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig
vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik
körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen;
így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a
ragaszkodásra.
Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem,
hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy
megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem.
Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az
ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő
ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az
élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.
Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak
kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum
felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a
képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem
ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni
apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg
a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a
gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes
szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor
pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a
meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a
rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének
fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy
pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának
kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével
fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl,
egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik
meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy
szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a
magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a
gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a
kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol;
egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát
húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a
legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy
effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a
kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt
tudják.
Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink
vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk
neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele;
ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra
gondolni, hogy egyesüljön velük.[79] Így születik meg magából
gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos
lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek
van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának,
miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna,
boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire
szüksége, szerethessen valamit; nem birom elképzelni, hogy a ki nem
szeret semmit, boldog lehessen.
Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint
inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk
természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak
biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös
szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem
annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen
azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a
mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az
által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk
szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni
lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a
jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan
helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike
közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a
mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a
gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog,
mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe,
ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az
egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a
másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.
Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a
keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság
felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a
hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne
tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a
látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó
gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt
abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja
megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket,
ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem
annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.
Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem
nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen
születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a
bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak;
végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól
senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi
természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a
mi leginkább alkatrésze az embernek.
Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga
is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az
érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek
nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri;
de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét,
elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és
szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség
szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha
érzett.
Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok
érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel,
oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a
hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek
nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé,
hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a
korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott.
Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek:
_szeretlek;_ nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy
nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell
szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha
sírna bárkinek a halálán is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni.
Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is.
Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek,
nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi
gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem
olyan képmutató, mint ők.
Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja
megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és
fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér
látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami
szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a
felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné,
ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét
hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy
megértse, a mit érez.
Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje
szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen,
tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek
érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett
és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is
érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem
az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a
szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve
fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem
önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé
előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.