a szemünk változtatja meg s a tekintet nem mozgatja meg a testeket.
2. Jól ránézünk merőlegesen a botnak a vizen kívül álló végére; akkor a
bot már nincs meggörbülve, a szemünk felé fordult vége pontosan elrejti
a másik végét.[77] Vajjon a szemünk kiegyenesítette a botot?
3. Felzavarjuk a víz felületét s látjuk, hogy a bot több darabra hajlik,
czikk-czakkban mozog a víz hullámzása szerint. Vajjon a mozgás, melybe a
vizet hoztuk, elég-e arra, hogy a botot így megtörje, puhává és
folyékonynyá tegye?
4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét
egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy
megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát,
hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy
helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.
Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a
kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a
tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a
helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig.
Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.
Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma
szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a
szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki
benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint
összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor
következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen
ugyanaz.
Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt
akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat
szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni,
mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni
fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez
folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok,
hogy az nem fog hamar menni.
Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót
görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem
engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy
golyó van ott.
Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan
megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az
utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy
sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom
szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra
tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány
útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha
az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy
felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.
Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a
másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit
adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered,
mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi
derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és
fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában
haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a
mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt
elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha
ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek
teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona
volna.
Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud
félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket
jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap
nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében
nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit soha senki sem fog tudni.
Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való
képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint
Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem,
ha meg tudja találni a _mire való_-t mindenben, a mit tesz és a
_miért_-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a
czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség
esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és
megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel
lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk
kénytelenek hátrálni.
Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A
történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a
metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a
dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális
viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud
abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait,
a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve.
Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract
mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a
támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak.
Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok
szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt
csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és
biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra
veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az
értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.
Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal.
Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a
veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja
állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a
halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül
alávetni magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia,
jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet
abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és
kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás
megtanulásának.
Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy
meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint
hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a
felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész
magába fogadni.
Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások
sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem
tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak
egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára
számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek
tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát.
A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és
előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az
önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb,
még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a
nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a
természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el
tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?
NEGYEDIK KÖNYV.
Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt,
mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már
nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem
birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen
végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással,
munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik
el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem
azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy
élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet
mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.
Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk,
másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a
nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják,
kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A
házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi
nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az
alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a
leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az
ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem
további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át;
mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az
egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.
Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a
gyermekkorban maradjon. Kilép belőle a természet által előírt időben és
ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.
Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos
fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által;
tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat
változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága
csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a
hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz;
félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.
A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető
változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és
lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja
mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem
férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez
a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé
válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a
szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már
érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni;
érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka
volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha
élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik,
ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül
könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké
kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha
egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy
félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A
tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már
kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy
veszve.
Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán
az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig
gyermekjáték volt a gondoskodásunk, csak most nyer igazi fontosságot. Ez
az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a
miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza
kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.
Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint
a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez
annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét
megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a
szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva
ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi
hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az
ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja
neki, a szíve mélyébe írja bele.
Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését,
csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket
semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a
tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.
De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében
rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a
szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk,
mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen
patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a
melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes
szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei
szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a
melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet
nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.
Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az
egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él:
az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való
szenvedély, a melynek a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai.
Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek
a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül
sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem
előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat
és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és
ellenmondásba kerül önmagával.
Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját
kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és
legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre
vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb
érdekét?
Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell
szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek
közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál.
Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a
nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben
gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi
ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az
ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet
gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék.
Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik,
nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál
vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk,
hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket
keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik,
azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra
van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.
A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből
származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a
gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a
segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A
ragaszkodás, melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak
szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez
inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak
megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak
lenni és akkor kezdi el őket szeretni.
A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja,
hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a
megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily
mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv
függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és
előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek
zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az
engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki,
szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad.
Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt
lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket
vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely
csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak
elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs
megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat
elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe
tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és
szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és
dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi
jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát
másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a
szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján
könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az
emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni,
nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik
összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom
veszedelmei a művészetet és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy
elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új
szükségleteiből keletkezik.
Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg
csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a
dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a
ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.
Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt
lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden
vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza
az összes többieket.
Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a
természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a
műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van
szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy
itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az
itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az
igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek
előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak
szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti,
mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek
nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe
szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort,
mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is,
melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle
fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó
volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább
szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt
korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem
tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.
A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; a szerelemnek
kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá
kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell
lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem
tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá
hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a
vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti
kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát
szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész
világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az
elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az
egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint
fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet
rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis
mások véleményére alapítják saját létüket.
Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri
önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az
önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik
büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben
szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a
fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik
meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból
gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében,
tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje
tehát módszert változtatni.
Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről
itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira
meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben
a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki
tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg
országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb
formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és
gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó;
ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet
tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő
előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban
a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a
mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre
terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az
éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön
mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan
és barbár népeknél.[78] A gyermekekben különös éleselméjűség van abban,
hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz
erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet
eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a
rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi
ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták,
nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való,
hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás közül, melyben részesítik
őket, a legkevésbé válik hasznukra.
Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire
meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a
tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A
fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék,
rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a
melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt
eljönne az ősz.