vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez
az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette
félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében
nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott
berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött
pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna
vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt
volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett.
Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy
délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak
keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy
golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen
szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól
tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre
gazdájának pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és
az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a
tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a
derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig
becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével,
erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne
vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi
tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik
valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre
van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi
izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait
és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait
nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember
értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon
fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az
elemein sincsenek túl.
De talán túlságos fontosságot tulajdonítunk mi egy mesterség
megválasztásának. Miután nincs egyébről szó, mint kézi munkáról, ez a
választás könnyű dolog Emilnek; és tanuló idejének már több mint a felén
túl van, azoknak a gyakorlatoknak révén, melyekkel mostanáig
elfoglaltuk. Mit tegyen tehát? kész mindenre, tud bánni az ásóval és a
kapával, tud bánni az esztergával, a kalapácscsal, a gyaluval és a
ráspolylyal. Ismerős már minden mesterség szerszámaival. Csak arról van
szó, hogy elég ügyességet, elég könnyűséget szerezzen ezen szerszámok
valamelyikének kezelésében, hogy szorgalom dolgában egyenlővé váljon a
jó munkásokkal, a kik bánnak velük; ebben a tekintetben pedig nagy
előnye van fölöttük abban, hogy a teste ügyes, tagjai hajlékonyak, úgy
hogy fáradtság nélkül tud bármiféle testtartást kibirni és erőfeszítés
nélkül, sokáig ki tud állani mindenféle mozdulatot. Ezenfelül a szervei
helyesek és jól be vannak gyakorolva; a mesterségek egész mechanikáját
ismeri már. Csak a megszokás hiányzik már neki, hogy úgy tudjon
dolgozni, mint egy mester. A megszokást pedig csak idővel szerezzük.
Vajjon azok közül a mesterségek közül, a melyek közt válogathatunk,
melyikre fog elegendő időt fordítani, hogy tökéletessé váljék benne?
Csak erről van most már szó.
Olyan mesterséget adjatok a felnőtt embernek, a mely nemének megfelel. A
fiatal embernek pedig olyan mesterséget, a mely korának megfelel:
semmiféle ülő és szobai foglalkozás, a mely elpuhítja és férfiatlanná
teszi testét, nem tetszik és nem is való neki. Soha fiatal gyerek nem
fog magamagától arra vágyódni, hogy szabó lehessen; ugyancsak művészet
kell hozzá, hogy rávegyék erre az asszonyi mesterségre azt a nemet, a
mely nem termett rá.[74] Ugyanaz a kéz nem bánhat egyszerre a tűvel és a
karddal. Ha uralkodó volnék, a szabóságot és a többi tűvel dolgozó
mesterséget csak a nőknek engedném meg és a sántáknak, a kik kénytelenek
női foglalkozásukat űzni. Nagy bolondoknak találom a keletieket, a kik,
mikor szükségét látják az eunuchoknak, csinálják az eunuchokat. Miért
nem elégesznek meg azokkal, a kiket a természet tett azzá, az
elférfiatlanított férfiak tömegével, a kiknek a természet
összezsugorította a szivét? Volnának ezek annyian, a mennyire szükségük
van. Minden gyönge, kényes, félénk ember természeténél fogva az ülő
életmódra van kárhoztatva; arra van teremtve, hogy asszonyokkal vagy
asszonyok módjára éljen. Jól van tehát, űzzön valami nekik való
mesterséget és ha föltétlenül szükség van igazi eunuchokra, kárhoztassák
erre az állapotra azokat az embereket, a kik megbecstelenítik nemüket
azzal, hogy olyan foglalkozást vállalnak, a mely nem nekik való.
Választásuk rávall a természet tévedésére; ezt a tévedést igazítsátok
egy vagy más módon helyre és jó dolgot műveltetek.
Megtiltom növendékemnek az egészségtelen mesterségeket, de nem a
fáradtságos mesterségeket, sőt még a veszedelmes mesterségeket sem. Ezek
egyszerre gyakorolják az erőt és a bátorságot s csupán a férfiakat
illetik meg, a nők nem vállalkoznak rájuk; miért nem szégyenlik hát a
férfiak, hogy azokra a dolgokra adják magukat, a miket a nők csinálnak?
Luctantur paucæ, comedunt coliphia paucæ.
Vos lanam trahitis calathisque peracta refertis
Vellera…[75]
Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet
szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az
országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol
utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket,
hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon
nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak
alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt
mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak
kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és
árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje,
használni kell őket.
Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg
erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni
a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal
megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban,
mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.
Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha
elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen
is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel
maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját,
a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a
becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig
a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének.
Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy
becsületet szerezzünk valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük
saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi
sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a
czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák
hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak
nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot
vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops
arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé
czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak
tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga;
ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném
azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és
csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják
kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes
embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép
vezeti a másikat.
Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos
mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele
foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és
leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság
határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.
Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ
tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő
mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket,
szemüvegeket, távcsöveket készíteni.
Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg
vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt
tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni,
hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a
kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár
ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek,
hogy ez a fejedelem nem ér föl veletek születés vagy érdem dolgában?
Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.
Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán
mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség
inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy
fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy
gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem
inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy
megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos
társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább
egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor
kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál
étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a
megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a
családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így
tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a
kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.
Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot
azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra,
hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt
mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr
köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei
csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a
remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint
fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez
ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra
kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is
kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a
despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom
fent se tudna maradni.
Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény
embernek saját értékéről ad. Mint Midás király mindent aranynyá akar
változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt
mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg
kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a
munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő
munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó
mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig
azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt:
_ez bizony jól van csinálva;_ de ne tegyétek hozzá: _kicsoda csinálta
ezt?_ Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: _ezt én csináltam;_
tegyétek hozzá hidegen: _akár te, akár más, az egyre megy_, mindenesetre
jó munka.
Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked
föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz
iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban
nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes
művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem
lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény
tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő
nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta
fel a színeit.[76] Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt
tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban
nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy
szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az
ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró
lesz.
Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget
tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne;
mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel
nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak a
valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd
csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme
által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.
Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem
meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka
gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot,
hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti
közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy
kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy
filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A
nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi
mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.
De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a
melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül,
hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet
kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a
melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek,
a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem
kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni
akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul
kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom
is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert
ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő?
Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról
beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a
műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás
kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is
a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve.
Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi
fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy
ne legyek mindenben egész haszontalan.»
Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy
megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi,
mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon
kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az
itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát
szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt
csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint
hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az
érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új
rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg
a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.
Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak;
csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű
benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk,
keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én
eszmének nevezek.
Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a
szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg,
alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal,
fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a
milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás
szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem
valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az
eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb
vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet
stb.
Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az
egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a
melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára
passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az
észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja,
összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, melyeket az érzék nem
határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet
sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.
Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli
a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől,
felkiált: _oh hisz ez éget!_ Nagyon élénk benyomást érez, a tűz
melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És
még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a
két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket
is és a másikat is, nem tévesztik őket össze; tehát nem a benyomás
téveszti meg, hanem az itélet, a melyet róla alkot.
Ugyanígy áll a dolog azzal, a ki először lát tükröt vagy optikai
készüléket, vagy tél vagy nyár közepén megy be egy mély pinczébe, vagy
nagyon melegen vagy nagyon hidegen dugja bele kezét nagyon langyos
vízbe, vagy a ki két keresztbetett ujja között forgat egy kis golyót
stb. Ha beéri azzal, hogy megmondja, a mit észre vesz és a mit érez, az
itélete teljesen passziv lévén, lehetetlen tévednie. De ha a látszat
szerint itél a dologról, akkor aktiv, akkor összehasonlít, akkor
inductió útján állapítja meg azt, a mit nem vesz észre. Ekkor téved vagy
tévedhet. Hogy helyesbbíthesse, vagy hogy elejét vehesse a tévedésnek,
tapasztalatra van szüksége.
Mutassátok meg növendéketeknek éjszaka a felhőket, a melyek a hold közt
és közte haladnak el. Azt fogja hinni, hogy a hold halad ellenkező
irányban és a felhők állanak. Elhamarkodott inductió alapján hiszi ezt,
mert rendszerint inkább a kis tárgyakat látta mozogni, mint a nagyokat
és a felhők nagyobbaknak látszanak neki, mint a hold, a melynek
távolságát nem tudja megitélni. Mikor az úszó csónakból, bizonyos
távolságból nézi a partot, az ellenkező hibába esik és azt hiszi, hogy a
föld mozog, mert nem érezvén a saját mozgását, a csónakot, a tengert
vagy a folyót és egész horizontját mozdulatlannak tekinti s a part, a
melyet mozogni lát, csak ennek egy részéül tűnik föl neki.
Mikor a gyermek először lát egy a vízbe félig beledugott botot,
töröttnek látja: az érzéklete helyes és helyes is maradna, még ha nem
tudnók is ennek a tüneménynek az okát. Ha tehát megkérditek tőle, hogy
mit lát, azt fogja mondani: egy törött botot; és helyesen is mondja,
mert egész bizonyos, hogy egy törött botnak benyomását tette. De a mikor
itéletétől félrevezetve tovább megy és miután azt állította, hogy törött
botot lát, még azt is állítja, hogy a mit lát, az csakugyan törött bot,
akkor tévesen beszél. Miért van ez? Azért, mert akkor activvá lesz és
többé nem szemlélet alapján, hanem inductió alapján itél, azt állítva, a
mit nem érzékel, t. i. hogy az egyik érzék által nyert itéletet a másik
érzék megerősíti. Miután összes tévedéseink itéleteinkből származnak,
nyilvánvaló, hogy ha sohasem volna szükségünk itélni, nem volna
szükségünk tanulni sem. Sohasem volna alkalmunk tévedni, boldogabbak
volnánk tudatlanságunkban, mint a milyenek tudásunkban lehetünk. Kicsoda
tagadná, hogy a tudósok ezer igaz dolgot tudnak, melyeket a tudatlanok
nem fognak tudni soha? Vajjon ez által a tudósok közelebb vannak-e az
igazsághoz? Ellenkezőleg, előhaladásukban távolodnak tőle, mert az
itélni vágyó hiúság még előbbre halad, mint a felvilágosodás, s így
minden igazsághoz, a melyet megösmernek, csak száz téves itélettel
együtt jutnak el. Csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy Európa tudós
társaságai csak a hazugság nyilvános iskolái. És minden bizonynyal több
tévedés van a tudományos akadémiákban, mint a huronok egész
nemzetségében.
Miután mennél többet tudnak az emberek, annál többet tévednek, a tévedés
kikerülésére az egyedüli eszköz a tudatlanság. Ne itéljetek és nem
fogtok tévedni. Ez ép úgy a természet törvénye, mint az észé. Leszámítva
a csekélyszámú és nagyon érzékelhető közvetlen kapcsolatokat, melyekben
a dolgok állanak velünk, a többi dolgok iránt természetszerűen csak mély
közönbösséget érzünk. A vadember meg se moczczanna, ha a világ legszebb
gépezetének működését és a villamosság összes csodáit láthatná is. _Mi
közöm hozzá?_ Ez a tudatlannak legkelendőbb szava és a bölcshöz is ez
illik legjobban.
De sajnos, ez a szó nem nekünk való már. Mindenhez van közünk, mert
függünk mindentől és kiváncsiságunk szükségszerűen kiterjed
szükségleteinkkel együtt. Ezért tulajdonítok nagyon nagy kiváncsiságot a
filozofusnak és egyáltalán semmilyet a vadembernek. Ennek nincs szüksége
semmire, annak szüksége van az egész világra s különösen bámulókra.
Azt fogják mondani, kilépek a természetből, én azonban nem hiszem. A
természet nem a közvélemény, hanem szükség szerint válogatja meg az
eszközeit és a szabályait. A szükségletek pedig az emberek helyzete
szerint váltakoznak. Nagy különbség van a természetes állapotban élő
természetes ember és a társadalmi állapotban élő természetes ember
között. Emil nem a sivatagba száműzni való vadember, hanem arra
teremtett vadember, hogy a városban lakjék. Itt kell megtalálnia, a mire
szüksége van, hasznot húznia lakóiból és ha nem is úgy élnie, mint ők,
de velük élnie.
Miután annyi új viszony közben, melyektől függni fog, akarata ellenére
is itélnie kell, tanítsuk meg tehát itélni.
A legjobb módja a helyes itélet megtanulásának az, a mely leginkább
irányul tapasztalataink egyszerűsítésére, sőt nélkülözhetésükre a
nélkül, hogy tévedésbe esnénk. Ebből az következik, hogy miután sokáig
igazoltuk az egyik érzék viszonyait a másikéival, meg kell még tanulni
igazolni minden érzés viszonyát magamagában véve, a nélkül, hogy
szükségünk volna egy másik érzékhez folyamodni; akkor minden benyomás
eszmévé lesz számunkra és ez az eszme mindig egyezni fog az igazsággal.
Ilyen fajtájú a nyereség, melylyel betölteni igyekeztem az emberi
életnek ezt a harmadik korát.
Az eljárásnak ez a módja olyan türelmet és körültekintést kíván, a
melyre kevés mester képes és a mely nélkül a növendék nem tanul meg soha
itélni. Ha például téved a törött bot látszatában s hogy megmutasd
tévedését, sietsz a botot kihúzni a vízből, talán megszünteted a
tévedését, de mire tanítod meg vele? Semmi olyanra, a mit nem tanult
volna meg hamarosan magától is. Nos, nem ez, a mit tenni kell. Nem
annyira arról van szó, hogy megtanítsuk egy igazságra, mint inkább hogy
megmutassuk neki, hogy kell hozzáfogni, hogy mindig rájöjjön az
igazságra. Hogy jobban megtanítsuk, nem kell azonnal kiigazítani
tévedését. Vegyük például Emilt és engem.
Először a két föltételezett kérdés elsejére minden szokott módon nevelt
gyermek okvetlenül állító módon fog felelni. Ez bizonyosan törött bot,
fogja mondani. Nagyon kételkedem benne, hogy Emil is ugyanezt a
feleletet fogja adni. Nem látván annak szükségét, hogy tudós legyen vagy
annak látszassék, sohasem siet itélni, csak bizonyítékok alapján itél és
ez alkalommal távol van attól, hogy bizonyítékot találjon, mert jól
tudja, hogy a jelenségekről való itéleteink mennyire alá vannak vetve az
illuziónak, ha csak a távlat révén is.
Máskülönben, miután tudja tapasztalatból, hogy legkönnyebb kérdéseimnek
is mindig van valami czélja, melyet ő kezdetben nem vett észre, nem
szokta meg, hogy hebehurgyán válaszoljon, ellenkezőleg, gondolkodóba
esik, figyelmes lesz, gondosan megvizsgálja kérdésemet, mielőtt felelne
rá. Soha nem ad nekem feleletet, melylyel maga is nincs megelégedve és
őt kielégíteni nehéz dolog. Végül nem nagyon erősködünk, sem ő, sem én,
hogy megtudjuk a dolgok valóságos állását, hanem csak hogy ne essünk
tévedésbe. Nagyobb zavarba jutnánk, ha olyan okkal kellene beérnünk, a
mely nem állja meg a helyét, mintha egyáltalán nem találnánk okot. _Nem
tudom_, ez olyan szó, a mely nekünk mindkettőnknek olyan kényelmes és a
melyet oly gyakran mondunk, hogy nem kerül egyikünknek sem
megerőltetésébe. De ha esetleg kipottyan a szájából az a hebehurgyaság,
vagy ha kitér a felelet elől a kényelmes _nem tudommal_, az én feleletem
mindkét esetben ugyanaz: Nos, vizsgáljuk meg.
A bot, a mely közepéig bele van dugva a vízbe, merőleges helyzetben van
megerősítve. Hogy megtudjuk, el van-e törve, a hogy látszik, mennyi
mindenfélét kell csinálnunk, mielőtt kihúznók a vízből vagy hozzáérnénk
a kezünkkel?