hogy ezeket az ismereteket kapcsolataik, egymáshoz való viszonyaik által
mutatjuk meg neki, hogy valamennyit a neki megfelelő helyre tehetjük
megbecsülésében és megelőzzük benne az előitéleteket, melyekkel az
emberek többsége bír azok iránt a tehetségek iránt, a melyeket művelnek
és azok ellen, a melyeket elhanyagolnak. Az, a ki jól látja mindennek a
rendjét, látja azt a helyet, a melyre minden rész való; a ki jól lát egy
részletet és alaposan ismeri, lehet tudós ember, de az előbbi helyes
itéletű ember. Emlékezni fognak arra, hogy nem annyira a tudomány, mint
inkább a helyes itélet megszerzését tűztük ki czélunkul.
Bárhogy áll is a dolog, az én módszerem független a példáimtól; az ember
képességeinek mértékére van alapítva a különböző életkorokban és a
foglalkozások megválogatására, melyek képességeinek megfelelnek. Azt
hiszem, könnyen lehetne olyan módszert találni, melylyel látszólag
jobban járnánk, de ha kevésbbé volna hozzáalkalmazva a fajhoz, az
életkorhoz, a nemhez, nem hiszem, hogy ugyanakkora sikere lehessen.
E második időszak kezdetén hasznát vettük erőink fölöslegének
szükségleteink fölött, hogy önmagunkon fölül emeljük magunkat;
fölemelkedtünk az egekig, megmértük a földet, összegyüjtöttük a
természet törvényeit, szóval bejártuk az egész szigetet, most
visszatérünk önmagunkhoz, észrevétlenül közeledünk lakásunkhoz. Mekkora
boldogság, hogy nem találjuk még az ellenség birtokában, a ki fenyeget
bennünket és a ki készülődik hatalmába keríteni!
Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket
környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni
és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig
készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk
volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok
önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk
pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk
számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk,
ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije
van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő
viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle
szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék,
tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség
különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a
másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak,
ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből
társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára
a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel;
mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind
megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga
tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen
tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások
számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik
tárgyamra itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik
iratomban.[70]
Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek
akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és
magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki
fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná
borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná
föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is
kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg
benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is
meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való
tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról
való gondoskodás.
Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi
vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a
társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar
szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló
eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a
melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel
rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a
helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.
_Nagy uram! élnem csak kell_ – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író
a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét.
_Nem látom be ennek szükségét_ – felelt neki hidegen az előkelő állású
ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban
barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a
melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy
kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel,
annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon
ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, legerősebb a halál
iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden
szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok
az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni
és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv
egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet
erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan
nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat
tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a
gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy
gonosztevő legyen.
Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy
megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi
helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb
különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a
gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt
jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a
rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és
végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén,
megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok
az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem
látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi
helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más
helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok,
hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett
nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e
hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre,
a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá
lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a
nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel
a szép szólásmóddal: _élnem csak kell_.
Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, hogy gondolnátok
rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és
lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket
érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó
alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok
arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a
forradalmak korához.[71] Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz
belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is
rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket
a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat,
sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a
kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a
publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől
megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni
önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek
tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a
mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a
hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja
romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és
ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el
tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet
egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki
más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud
betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak
magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga,
akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a
syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai
királyt, a ki Rómában irnok lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust,
a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság
birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává
meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt
segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud
semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már
hatalmában.
Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba
semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére
is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi
gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben
másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad
nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad
mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak
tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga
adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek,
mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél.
Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért,
fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga
egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem
örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen
embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy
átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a
ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit
az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az
útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az
elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy
élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen
mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól
nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő
embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden
munkátlan polgár gazember.
Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak,
a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes
helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a
mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira
szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van
kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy
hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon
sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol
sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a
karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első
foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a
legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a
földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s
ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid
örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged,
mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.
Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én
jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy
soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy
nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni,
a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden
időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit,
kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a
melyeket öntől kap.
A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy
azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint
hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha
sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb,
annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem
dicsőségből.
Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess.
Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy
függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által
uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem
valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi
mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet
dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa
ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak
attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira
vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is
tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden
eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt
hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a
segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a
sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát
mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs
abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban
fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.
A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér,
ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a
nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha
művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha
olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet
elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a
világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem
boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez
nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz
hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok
fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha
nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van?
Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet.
Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton?
Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is
protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal
sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit
és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy
azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói
vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a
kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-,
mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell,
hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz
rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más
mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.
Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé
megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak
hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban?
A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s
inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl
az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az
aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass?
Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól
is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a
nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél;
ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.
Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél
menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják,
nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra,
a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden
mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a
pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem
akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug
légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt,
aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi
csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye
téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az
ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned
a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a
nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged
nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember
légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen
mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le
ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az
ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és
lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon,
egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti
idejét az, a ki így veszi hasznát.
Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De
legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent
ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a
közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint
a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy
könyvíró legyen.[72] Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk
hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom
semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta;
jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál
porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a
pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De
hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az
is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják,
gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így
tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes
mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség
hasznosság nélkül.
Korunk egy híres írója,[73] a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel
és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli
papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén
házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített
magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg
jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan
kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy
ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a
hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A
mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti
mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak
alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló
mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a
másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog
tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.
Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének
megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az
övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a
haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz
kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más
értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van
szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.
Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein
felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság
vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését,
kedvteléseit, hajlamait és láthatjuk géniusának első szikráját
föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori
tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk
azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük
valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös
utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy
utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná,
mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel,
a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel
foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket,
akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette
őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket
bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az
egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik
építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra
a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy
megbecsülésben részesül.