játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget.
Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell
rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja
szelleme irányát és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő
látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme
élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt
és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy
mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?
Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek
közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a
legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora
tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő
erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és
különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való,
jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy
tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat
emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat
nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira
hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy
vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat
helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és
nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek
főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a
nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék,
hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.
Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta
meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett
egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és
szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet
kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre
megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a
fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk
magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói,
hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki.
Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek
számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi
szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol,
mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az
idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra
tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni,
a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul,
csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz
százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek
megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak
vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én
növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb
mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem
látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik
meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek
jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között
nincs egy ilyen.
A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is
jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is
hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában
felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében
elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a
hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem
olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá.
Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja
itélni a gyermekét.
A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor
három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni
kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével
sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak.
Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: _Hol a sárkány, a melynek ez
itt az árnyéka?_ A fiú, a nélkül, hogy habozott volna, vagy fölemelte
volna a fejét, ezt felelte: _az országút_ fölött. És valóban, tette
hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a
szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább
ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek
rendes fizetésén felül.
Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki![62] Ez a
kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek
csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki
itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a
híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.
HARMADIK KÖNYV.
Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy
időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván
a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag
azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő
erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint
ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.
Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely
ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket
gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit
a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz,
mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik,
annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak
harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak
hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az
ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.
Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban
fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még
nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy
látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a
tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok
ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege
helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában
minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik,
mindenfelé azt látja, hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre
szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek
nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja
ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több
ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a
mikor ebben az állapotban van.
Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek
több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni
fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak
arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó
babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában
végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani,
hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő
edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek
adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a
feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a
szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom
mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros
hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket
nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a
fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan
erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején
gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez
sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember
bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt
nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem
erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.
Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár
nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb
relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő,
a mely csak egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a
következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.
Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével,
a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más
korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a
szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti
jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge
férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket
ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően
magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a
munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én
választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.
Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem
tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi
emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az
igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát
választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a
tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül
némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy
táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a
melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember
kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk
tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a
mi hasznos.
Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a
melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a
melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a
gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki
nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más
tárgyakról.
Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de
ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének
mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne
fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú
tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki
vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme
előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem
szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy
a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a
gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a
tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és
hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük,
hogy tudjuk.
Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat
értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi
hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel
vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy
két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy
adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két
középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell
vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális
fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.
Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A
fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő
szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá
lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az
életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a
hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a
képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a
vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is,
a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi
közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e
vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új
eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első
oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak
szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek
egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és
könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja
tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a
differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete
fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig,
akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat
az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s
szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.
Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a
nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a
kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a
föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.
Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk
elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre
befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a
kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség
és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra
központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya
kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de
mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem
hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel
együtt terjeszkedik, a melyet megmér.
Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át
egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az
előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége
közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a
világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas,
nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.
Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor
csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát,
ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok,
hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok
meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a
tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe
tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz
egyéb, mint mások véleményének játékszere.
A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket,
éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való
mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a
tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?
Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt
láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a
tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap
friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt.
Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal,
melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak
látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy
mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy
ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért,
a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása
helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a
növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák,
csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a
szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve
üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük,
még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a
boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak
egyesülése a frisseség érzésével hat az érzékekre s ez az érzés szinte a
lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud
ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy
senkit hidegen.
A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a
gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a
benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet
látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek
észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek
összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját.
Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered
mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség,
melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még.
Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette
lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha,
hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a
zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a
gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes
érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen
előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor
képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e
napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet
látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik
földíszítéséről?
Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni.
Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most
szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek,
hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok
hozzá.
A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye
minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor
fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát,
sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek meg
tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha
látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá
valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.
Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután
megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos
tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy
darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy
gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt
kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne
feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek
benne, hogy gondolkozni fog.
Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy
meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság
néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a
szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még
érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a
kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja
legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is
megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival.
Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal
világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a
kozmografiából.
Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére,
mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy
másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes
legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a
föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos
mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első
megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van
szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a
napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a
nappalt és az éjjelt.
Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell
hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható,
mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben
levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a
három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a
földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta
keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó
eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz
egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az
éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a
csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a
konstellácziók megfigyelésére való kedv.
Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni
karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy
nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a
hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen
történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a
megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh,
milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a
mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát
nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek
a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az
éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.
Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor
lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek
figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.
A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet
és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a
bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a
formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi,
a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok,
mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság
látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban
létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a
körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg
semmit.
Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk
bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját
okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és
tévedéseket tömünk a fejükbe.