természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett
rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még
legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni,
megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a
kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik
felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan
mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket
náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.
«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek,
hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti
és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a
gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok
rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta
partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ
felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és
gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket,
nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk
művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem
vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg
volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei
ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót,
vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa
vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet
táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek
voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom,
szenvedés és nyomorúság volt.
«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé
semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk
magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint
sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki
kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége
vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot
ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy
tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük
többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el
vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges
dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem
bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények
feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen?
Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem
föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat
elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét,
melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti
vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi
állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek
ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb
gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik
a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem
utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem
vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak
titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.
«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet
arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból
való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a
borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld
meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok
nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a
medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele
karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a
húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem
mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó
ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed,
mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús
még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani
tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek
fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra,
pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától
és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a
leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel
ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan
birná elviselni.»
Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a
kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz
néven venni tőlem.
Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak
közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék,
futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva
a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése;
ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy
kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit
eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem
pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet
szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk,
rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel
kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való,
nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A
parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a
gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.
Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a
magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog
elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az
étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és
ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz
beszéli,[59] hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre
is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki,
a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így
étlenül.[60] A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a
passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre.
Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az
ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre
a mulatságra gondoltam.
A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz
viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az
az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a
benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek
szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép
itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony
elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza
rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk,
mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik
ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől,
teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s
következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly
élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi
vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.
Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be,
érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat
járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy
gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme
telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.
A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek,
kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra
felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A
szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan
gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e
kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni
rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese
a keblén hord.
A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első
életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély
élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az
embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre
lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a
megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem
bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk
elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem
kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy
a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem
nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék
rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához
kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat
a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.
Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik
szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra,
hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni,
hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket,
mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna
szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be,
hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni,
hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait
az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket,
hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék
tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy
szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen
közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk
meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy
ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek
megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy
gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is
nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a
másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az
orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely
egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése
felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz
számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások
mennyiségét a kellemesek rovására.
A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy
nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért,
mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól
szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok
természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg
ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és
benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek
neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik
ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem
helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik
emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem,
abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű
eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek
nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű
eszmének összetalálkozása által.
Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem
tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk
növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl
tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az
útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk.
Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő
tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran
hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy
tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem
lesz kevésbbé kellemes.
A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem
látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik
föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz,
a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre
korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel
diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a
csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az
érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az
erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis
meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy
érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül:
a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek
hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén
csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk,
kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.
Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés
hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A
gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a
gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket
majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek
egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy
lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni
őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el
akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve
elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a
szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor
tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember
láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és
ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva,
hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg
korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket.
Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé
haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy
egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves
gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a
jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak,
rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek,
teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a
mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a
mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra
fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem,
mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még
jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem,
mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.
Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme,
vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és
kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: _menjünk,
uram_ és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok.
Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek
engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi
környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem
mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.
Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet
egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság
nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak
élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem,
vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért,
jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy
ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez
lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem
függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük
magunkat olyan jól, mint együtt.
Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít.
Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik
föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies
elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó
bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés
némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít,
legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem
homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg
orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a
függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a
lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem
hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani,
hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta
le.
Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg,
kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem ügyetlenségétől, sem
fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt
titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem
tudjátok többet lerázni magatokról.
Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a
mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és
egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek
mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a
nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást
fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében
fogja használni a szót.
Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az
ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a
reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a
mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt
ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha
haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja,
hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak,
semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha
kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud
olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében,
kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni,
de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont
jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a
hagyományos szokás,[61] hogy mit csinált tegnap, az nincs semmi
befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem
igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a
hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem
mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan
magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális
fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s
egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára
vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem
aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról,
sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az
övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem
tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem
tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog
titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a
szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy
kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze
hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja,
hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet
foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan
benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be
jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége
van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a
kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az
ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér,
hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit
kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései
egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan
lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a
visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai
megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom
a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy szabad, de érzékeny
és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő
lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem
érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog
panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt
fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez
nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert
szükségesség ellen nem lázad föl az ember.
Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül,
hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy
viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad,
nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával
való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának,
éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de
nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit
is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert
jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán
tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes
és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit
lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg
akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik
meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg.
Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit
fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a
veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A
szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene
rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és
mindig kész mindenre.