tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban
a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító
módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán
egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is,
kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két
ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy
ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával
találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném
például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival
összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen
lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe
emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok
meg neki saját tartózkodása helyét.
Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának
falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a
nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek
térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két
tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket,
a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és
helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben,
a midőn kompaszt adtunk a szemébe.
Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a
nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok
ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és
helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami
úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan
jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék
topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem
fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek
jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már
a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között!
Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.
Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra
tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos
gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos,
csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe,
hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az
itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a
gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen,
part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle
sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe,
elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a
nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban
kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a
melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva
tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent
és üres kézzel tér haza.
Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre,
mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók
felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy
megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek
a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak
rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik
el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy
elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy
megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre
és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz
fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.
Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos
figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem
mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy
gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a
megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is,
hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog,
hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata
ellenére.
Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága
táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt
látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki
gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert
akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább
azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb
figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító
okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt
szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek
elkezd okoskodni.
Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes
tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a
lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen
más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával
és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a
folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak
mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez
az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy
megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két
metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül
szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök
elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig
ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre
is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.
Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim,
hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni
türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot
hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem
panaszaitokkal.
Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a
viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a
szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül
találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy
bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot
vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a
tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk,
hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap
elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab
kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk,
mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem
tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények
lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani
semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk
az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.
Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe
veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt,
beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa
formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye
legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy
kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk
tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa
ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik
meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre
teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon
estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a
mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki
már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány
nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal
kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó
szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a
kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A
tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A
szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje
meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy
több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis
természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a
száját és dicséretek közben elvezetem.
A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a
perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy
az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az
órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem
már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok
következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat
csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig
tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető
kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral
bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a
kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még
tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a
csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a
kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment.
Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek
panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a
melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt,
hogy vonzza magához ő.
A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a
kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a
mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a
helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa
gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek
egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a
gúnyolódásnak.
Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek
hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki
szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra;
aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az
elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki
szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja
hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló
hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a
hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik;
azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és
visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy
végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve.
Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el
sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.
Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt.
Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi
meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a
kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani
egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete
rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a
miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az
ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával
töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta
foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat,
mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud.
Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező
alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel
okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen
megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket,
csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor
legyenek tartózkodóbbak.
Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem
áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet
egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.
Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és
bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja.
(Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam
ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az
én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga
nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)
Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen
megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a
tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön
neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni
rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek
a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának
gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a
tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.
Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny
gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az
ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat
elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni
és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép:
ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell
gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.
Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a
mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a
mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket.
Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a
mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint
rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran
elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se
moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját,
agyonverni való gyermek volna.
Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi
leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után
a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első
megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és
szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá
következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem,
és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely
helyettesítheti nekünk a meridiánt.
Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs
sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet
láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos
medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített
kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre
veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az
irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot,
megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat.
Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a
fizikában.
Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez
éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a
mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és
kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken
és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél
éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs
módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni,
hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra
képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel
telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát
bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban
ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas
test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből,
akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát
sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal,
megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a
pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható
ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért
kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez
az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a
tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy
megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene
figyelnie.
Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az
eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy
véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az
igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan
tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról,
hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük
következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék,
keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van,
megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá,
hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva,
a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok
mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából
származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget,
mielőtt látta volna.
Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk
azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint
azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem
szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a
tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az
eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy
véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni
engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a
cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül
elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal
dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra
méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának
megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna
egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.
Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a
spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat
hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és
az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak
ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek
pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a
szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a
mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely
megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem
meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az
eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink;
addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit
önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.
Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket
helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a
melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra
használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá
fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül,
hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a
könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme
javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás.
Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok
beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól
fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.
Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a
gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem
a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk
mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által
kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk
rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal
visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az
elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az
emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.
A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb
és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá
növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem
tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a
levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel
arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?
Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha
nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá
felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz,
de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt
tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres
fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű
leczke lesz.
A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások
köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut
odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a
jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy
megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva
abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a
szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának.
Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és
módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az
egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye
ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki,
hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez
az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul
van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi
nyomorúság.