ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség
van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a
mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a
kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel
nézőket a _Comédie Italiennebe!_ Ki ne hallott volna Németországban vagy
Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról?
Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a
kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé
könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid,
kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas
valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban,
hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se
tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis
angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam
egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a
desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy
csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is
meglepte tökéletességével.
Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja,
hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről
fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem
sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.
Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés
hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet
illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak
látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük,
a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt
csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez
nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és
kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet
megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy
kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává
tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra
okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül
mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag
nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani,
akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és
unalom nélkül czélt érjünk.
A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a
legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek
gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a
nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja
fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy
hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel
tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s
így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk
figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely
bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel
van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég
ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat
keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó
testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük
fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást,
mintha állva maradunk.
Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz
összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás
közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér
hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még
elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már
késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a
villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind
ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni,
megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor
jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.
Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk;
olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy
visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek
gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által
gyakoroljuk.
Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang,
az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a
mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és
a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint
az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint
mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a
nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két
hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három
hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke.
Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem
hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az
energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb
beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat
az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket
reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani.
Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a
hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan
érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.
Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni,
szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a
grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy
megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban
nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi
fölösleges.
Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé,
hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia
iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának
való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget
akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat
készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.
Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az
írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását.
Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk
eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag
megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra
nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük
ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy
beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben
azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.
De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még
hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a
zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell
tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül
sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy
kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy
ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje
meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és
szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase
legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű,
egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a
basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje;
mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál
kell énekelni.
Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben,
innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok
megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és
különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok
nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a
hangsor hangjegyeit megnevezzük. _C_ és _A_ meghatározott,
változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk
mindig visszaadnak. Az _ut_ és _la_ már máskép áll. _Ut_ állandóan a dúr
hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A _la_
állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye.
Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait,
a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a
különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és
szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan
összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok
értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk
neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy
számukra _ut_ és _C_ mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is
szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a _C?_ Skálázásuk módja is
rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy
szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a
két szótag: _ut_ és _mi_ egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb,
egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az
az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a
melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?
Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne
legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok
legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár
valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang
mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár _D_-ben, akár
_C_-ben, akár _G_-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig _ut_ vagy
_la_ legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a
hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig
elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása
gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy
természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól
való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek
csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással
énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a
zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint
mulatság.
Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a
miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről,
szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről,
mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni
magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk
hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást
állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk.
Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát,
szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a
képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a
választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s
azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak
többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának
szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az
életmód, melyet hivatása előír.
Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy
kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít
megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények
élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi
tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs
az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges
állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a
melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.
Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről
gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk
keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul
életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél
jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a
természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik,
melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri
már.
Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a
legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink
által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé.
Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül
alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz
tartozó ember nem lesz már más országba való.
Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a
tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak
fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek
nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt
húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.[54] Mikor a
vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is,
a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé
hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha
ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az
ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett
ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a
víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi
szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak
lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé
fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.
Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem
is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom,
hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben
alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá
kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy
korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért
legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A
munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre
van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta
magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely
sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már
a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan,
mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki
olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való
megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen
országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy
egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg
legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg
azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy
olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az
ételeket.
Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint
a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat
az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak
körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás
számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több,
ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az
egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az
összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott
az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az
összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a
szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a
többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg.
Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál
megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen
ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a
gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság
rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az
előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a
másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta
visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem
állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb
versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon
is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve
nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire
megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel
fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül
hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor
azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a
kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és
pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt
találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek,
állhatatosság nélkül, _fruges consumere ratio_ – a falánkság azoknak a
szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke
teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta
tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet
megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a
foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében,
mint a miénkben.
Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való
gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk
másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk
erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném,
hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó
falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be,
hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia
egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a
merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor
a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri,
nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli
frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?[55] Mikor a
fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a
konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s
az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás
szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül,
egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát
vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés
sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az
eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a
süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott,
csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha
hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a
tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre
bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell
felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet
érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk
finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete
ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít.
Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a
rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt
egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük
a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók
vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.
Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az
emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel
iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek
adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb.
Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne
denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük,
hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a
tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek
és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni
minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,[56] a
gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.[57] A vademberek mind
kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká
lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba,
mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában
a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a
sebészek.[58] A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik
magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a
lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük
érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.
«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott
Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem
tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki
először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét
egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és
testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még
mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy
érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta
látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik,
szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem
fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt
be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek
a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat
borította?
A lenyúzott bőrök vonaglottak a földön,
A tűzön bőgött a szétdarabolt hús.
Az ember nem birta borzalom nélkül enni
És a saját testében hallotta nyögésüket.