helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell
megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási
szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a
másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához
nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok.
Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a
mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek,
mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök,
a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal
biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a
kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a
gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög
kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik
és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának
egymáshoz való viszonyát.
Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig
könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket
keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van
egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét
szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon
széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az
egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk
ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a
zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú
lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25
négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon
nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu,
melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?
Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta
gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik
testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de
elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit
tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a
combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú
Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna
elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam
neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az
igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy
oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy
magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és
kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy
ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá
szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig
összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki
ebben a példában beszél.
Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt
abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk
megevett egyet séta közben[53] és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy
nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg
tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli
a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem
magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két
gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a
süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A
süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük
a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes
elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött
szeme láttára.
Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi
hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem
is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell
időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk
három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a
versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők
sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és
ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy
lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet,
hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem
be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy
nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket;
egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik
fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok
voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen
tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik
köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy
elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő
pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az
előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom
tárgyalni.
Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a
süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a
futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte
magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de
akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már
elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy
tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és
végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a
távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát
tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel
kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál
könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót
és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni,
hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben;
csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés
nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy
volt is a távolság.
Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is
gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg,
épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű
lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is
egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a
nagylelküség igazi alapja.
Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről
mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő
észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az
egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy
ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a
növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A
nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat
választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így
csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én
akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna.
Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget,
megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában
közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott
bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én
rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat
is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én
ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy
akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy
egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani?
Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem
látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt
zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez
nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban
körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a
gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást
is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé
válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A
gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a
gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja
megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok
fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás
és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha
gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a
tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.
Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet
elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk
látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a
tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy
híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az
előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk
semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb,
csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki
semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a
járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk
meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a
mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra.
Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a
mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként
hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani,
a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel
helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével
alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni.
Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel
kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az
érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által
helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak
minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének
magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője
szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye
mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra
járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette
megtenni, tegye meg ő maga.
Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes
megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt
utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat
törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint
megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A
gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az
én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a
művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes
legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e
ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az
élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal
nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak
utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom,
hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a
tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt,
nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát
a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek
és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és
konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól
is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében,
mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól
bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos
alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az
arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.
Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami
felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak
elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői
hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri
soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a
biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak,
a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a
pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én
el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a
tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud
mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy
oszlopfő levélzetét.
Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt
kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom
neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom,
hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és
koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a
foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő
módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok
vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat.
Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép
szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy
vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy
másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak
van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a
karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a
haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel
előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran
túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók
utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a
formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk
közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme
előtt tennénk.
Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk
őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne
lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva
őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az
érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket
körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden
példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor
a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a
homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb
hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes
képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban
fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó
aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az
ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű
fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és
kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy
megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége
után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik
rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek
közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány
ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.
Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk.
Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az,
a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet
más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi
módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a
geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az
okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a
bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül
melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a
melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a
melyről szó van.
Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem
találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy
megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a
helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik
helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.
Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket
egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni
az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a
nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi
más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra
helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én
tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a
viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy
megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör
rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal
rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör
sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a
kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.
Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától
kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem
szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög
két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög
csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez
a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy
harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem
és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve
ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár
kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki
megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő
használatához.
Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel,
leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a
körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és
meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek
nagysága? stb.
Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán
neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó
bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos,
egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy
kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát,
megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk,
hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél
fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét,
összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek
össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva;
megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a
parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani
a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait
stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon
bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal,
a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző
kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni,
hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha
elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk,
vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban
egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak
és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú
izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk
kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a
lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.
Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját
pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él
vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már,
hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi
játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és
elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre.
Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a
többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket
az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a
felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy
a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy
értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester
rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a
melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát
használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül
kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok
a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál
fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a
ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad
ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem
horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk,
azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre
leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk
azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a
toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly
mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a
tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik
végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét,
erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a
férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.
A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de
annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle
csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A
gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy
megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem
volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat
vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára,
és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán
belefogni.