fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az
idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori
történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az
orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg
is érdemelte a fáradságot.[42] A nevelő, érdemes férfiú, több
megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem
tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam
megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás
szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes
élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a
melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették
a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon
helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után,
melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit
a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét,
néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát:
ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek
az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy
tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság
van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság.
Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond
beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki
eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta:
«Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam
lepetve és elhallgattam.
Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg
semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a
kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt,
azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített
bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán
csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű
orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény
gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a
ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A
halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga
részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket.
Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett
ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb
orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül,
hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan
meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a
dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók
bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre
tanítják a gyermekeket.
Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások,
forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes
eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel
való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.
Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a _hallgass, János Jakab_-bal, azt
fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy
Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy
érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még
a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így
bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az
elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha
van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.[43]
Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha
nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem
emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha
teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk
nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd
megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot,
hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes
előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek
velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első
szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul
más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van
veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt
jóvá tesz.[44]
Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a
mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem
azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati,
földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat,
melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi
haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő
gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék,
melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek
boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt
kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és
arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő
módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem
marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek
birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá,
számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz,
a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá,
folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat
veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban,
hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet
és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az
igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell
igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek
nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének
egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki
csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét,
de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez,
a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet
keltenek felnőtt korukban.
Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még
Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai
épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a
történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a
gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a
mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól,
elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a
tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A
mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a
leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a
fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.
Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy
sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi
tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva,
hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre,
hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon
igazságok-e?
Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket
tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket,
a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan
eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert
maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat,
megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására
szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben
nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis
oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek
között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak
egyenesen a gyermekek számára írt volna.
Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a
melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat
meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert
ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja
föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a
szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan
föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és
tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű.
– Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.
A holló és a róka.
– Mese. –
Holló mester, gubbaszkodva az ágon.
Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt?
Mi az értelme ezen a helyen?
Micsoda a holló?
Mit jelent ez: _gubbaszkodva az ágon?_ Nem úgy szoktuk mondani, hogy
_gubbaszkodva az ágon_, hanem _az ágon gubbaszkodva_. Következőleg
beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a
próza és mi a vers.
Csőrében egy darab sajtot tartott.
Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi
sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki
róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében?
Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.
Róka mester, oda csábítva az illattól.
Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan
mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és
mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a
mesékben tulajdonítanak neki.
_Odacsábítva a sajt illatától!_ Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó
holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy
bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban
az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a
mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások
elbeszélésében?
Körülbelül ezt a beszédet mondotta neki:
_Ezt a beszédet?_ Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven
beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg
feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád.
Ah, jó napot, holló uram!
_Uram!_ Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja,
mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.
Milyen csinos ön! Milyen szépnek látom!
Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a
dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha
azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy
megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja
dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.
Nem hazudok, de ha az éneke
_Nem hazudok!_ Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor
arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert
hazudik?
Megfelel tollának
_Megfelel!_ Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket
összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll,
majd meglátok, hogy fog megérteni.
Ön volna a főnix ez erdő lakói közt.
_A főnix!_ Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban,
csaknem a mythologiában.
_Ez erdő lakói!_ Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik
beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti
egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt
és mi az alantas stílus?
E szavakra a holló azt se tudja, hova legyen örömében.
Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a
közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.
És hogy megmutassa szép hangját,
Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja
a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse.
Kitátja nagy csőrét, elejti zsákmányát.
Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az
ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt;
de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.
A róka megragadja és szól: Jó uram,
Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk
vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.
Tanulja meg, hogy minden hízelgő
Általános tétel; eltérünk a tárgytól.
Annak költségére él, a ki meghallgatja.
Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.
Ez a leczke bizony megér egy darab sajtot.
Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés
gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne
becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük,
hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!
A holló, szégyenkezve és megzavarodva
Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.
Megesküdött, kissé elkésve, hogy többet nem szedik rá.
_Megesküdött!_ Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a
gyermeknek, hogy mi az eskü?
Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire
szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és
visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből
mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre
szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé
filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát.
Térjünk most rá a moráljára.
Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e magyaráznunk, hogy
vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak?
Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a
kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt
elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a
sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből.
Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.
Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni
fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző
czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék
önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket
gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel
hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek
mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő
mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó
sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni
magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet
választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a
gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva
gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya
pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor
visszautasít.
Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a
legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és
ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy
magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az
oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán
akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje
meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.
A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet
tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát
vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, hogy sokat láttam sírni egy kis
leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást
prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre
megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy
érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.
Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a
legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az
igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez
az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek
semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek
ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek
gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az
egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi
okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és
a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi
benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne
van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák
számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.
Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy
választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem
esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg,
hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította,
hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem
érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha
fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem
fogja példaképül venni a csalót.
A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem
legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a
gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni
tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt
fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy tudjon.
Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig
nem való egyébre, mint hogy untassa.
Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az
következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a
pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert
különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való
beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a
távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat,
kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni
bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes
tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve
ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem
ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt,
a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére
szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.
Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának
legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a
gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy
koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár
érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a
tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek
félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz
neki.
A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és
messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól,
barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra,
valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak,
szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa
őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a
szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta
tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki
én e levélkét, de már elmúlt az ideje. Ah, ha ő maga tudott volna
olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a
tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor
visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a
felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja,
hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke
többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna
olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen
haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a
nevelésről szól.
Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt
magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi
után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil
tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel
nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora
előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a
tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti:
mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id
imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et
amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.[45]
Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem,
hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem
tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a
tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az
előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni
mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy
megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség
által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás
szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az
élet hátralevő részében.
Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a
felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre,
akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a
terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező
szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett,
hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy
szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a
földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra
szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a
mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni,
emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet
rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő
értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli
erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az
erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod
növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket
ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és
egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen
tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje
által ember és csakhamar ember lesz esze által is.
Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan
azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha
mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná
válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns,
akkor fölösleges fáradság engem olvasni.
Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára
van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem
kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani
a másikat!