a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i.
a parasztok és a vademberek. Az előbbiek esetlenek, faragatlanok,
félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még
nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb
a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a
különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit
parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta
csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű
életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás
és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.
Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle
helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén
senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete
minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy
lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél
jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje
és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.
Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és
melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató
tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer
enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor
szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát
megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem
mer máskép, mint szabályaid szerint.
Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre?
Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga
előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről,
ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben,
mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva,
hogy koczkáztatás nélkül teheti.
Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja,
hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza
sétáját? hiszen nem kell attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az
ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod,
nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a
tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed
hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől
szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan
dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel
neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó.
Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez
pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily
mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.
Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az
asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha
abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami
nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek
látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.
Ellenben az én növendékem, azaz a természet növendéke, jókor
hozzászoktatva, hogy a mennyire csak lehet, beérje magamával, nem szokik
hozzá, hogy mindig másokhoz folyamodjék, még kevésbbé, hogy kiteregesse
előttük rengeteg tudományát. Ezzel szemben itél, előrelát, gondolkodik
mindenben, a mi közvetlenül reá vonatkozik. Nem fecseg, hanem
cselekszik, nem tud egy szót sem arról, a mi a világban történik, hanem
jól meg tudja tenni, a mi hozzá illik. Mivel szüntelenül mozgásban van,
kénytelen sok dolgot megfigyelni, sokféle hatást megismerni, idejekorán
nagy tapasztalatot szerez, a természettől veszi leczkéjét, nem az
emberektől, annál jobban okul, mert nem látja semerről az oktatás
szándékát. Igy teste és szelleme egyszerre gyakorlódik. Mindig saját
gondolata szerint cselekszik, nem pedig valaki más gondolata szerint,
folyton két tevékenységet egyesít; mennél erősebbé és izmosabbá lesz,
egyúttal annál okosabbá és itéletre képesebbé is lesz. Ez a módja annak,
hogy egy napon elérjük, a mit összeférhetetlennek tartottunk s a mit
egyesített csaknem minden nagy ember: a test erejét a lélekével, a bölcs
eszét az atléta erőteljességével.
Ifjú nevelő, nehéz mesterséget prédikálok neked: nevelni szabályok
nélkül, mindent megtenni úgy, hogy nem teszel semmit. Ez a mesterség,
megengedem, nem a te korodhoz való, nem alkalmas arra, hogy kezdettől
fogva ragyogtassa tehetségedet, sem hogy becsbe juttasson az apáknál; de
egyedül ez alkalmas arra, hogy sikert érj el. Soha nem birsz bölcseket
csinálni, ha előbb vadóczokat nem csinálsz. Ilyen volt a spártaiak
nevelése; a helyett, hogy megtanították volna őket könyveik fölött
görnyedezni, azon kezdték, hogy megtanították őket lopni az ebédjüket.
Vajjon azért esetlenek voltak-e a spártaiak, mire felnőttek? Ki ne
ismerné visszavágásaik erejét és elmésségét? Mindig győzelemre termettek
lévén, mindenféle háborúban eltaposták ellenségeiket és az athéni
fecsegők ép úgy féltek a szavuktól, mint a csapásaiktól.
A leggondosabb nevelésben is a mester parancsol és azt hiszi, ő
kormányoz, a valóságban pedig a gyermek kormányoz. Felhasználja azt, a
mit követeltek tőle arra, hogy megkapja, a mi neki tetszik és mindig meg
tudja fizettetni a buzgóság egy óráját nyolcz napi engedékenységgel.
Minden pillanatban alkudozni kell vele. Ezek az alkuk, melyeket ti a
magatok módjára ajánltok fel és melyeket ő a maga módja szerint hajt
végre, mindig az ő szeszélyeinek javára fordulnak, különösen ha megesik
az az ügyetlenség, hogy olyan föltételt állítanak az ő javára, melyről
biztos, hogy úgyis megkapja, akár teljesíti, akár nem a föltételt,
melyet viszonzásul reá rónak. A gyermek rendszerint sokkal jobban olvas
a mester szellemében, mint a mester a gyermek szivében. És ennek úgy is
kell lenni: mert mindazt az éleselméjűséget, melyet az önmagára utalt
gyermek önfenntartására fordítana, most arra fordítja, hogy megmentse
természetes szabadságát zsarnoka lánczaitól; ellenben a mester, nem
lévén semmi sürgető érdeke abban, hogy belehatoljon növendékébe, olykor
jobban jár, ha elnézi ennek lustaságát vagy hiuságát.
Járj mindig a növendékedével ellenkező úton, hogy mindig azt higyje, ő a
mester és mégis mindig te légy az. Semmi alávetettség nem oly teljes,
mint azé, a ki megőrzi a szabadság látszatát; így maga az akarat esik
fogságba. A szegény gyermek, a ki nem tud semmit, nem képes semmire, nem
ismer semmit; nincs-e kiszolgáltatva kényedre-kedvedre? Nem
rendelkezel-e ő reá vonatkozólag mindennel, a mi őt környezi? Nem vagy-e
képes őt olyan hatásoknak kitenni, a milyeneknek akarod? Nincsenek-e
munkái, játékai, örömei, fájdalmai mind a te kezedben, a nélkül, hogy ő
tudná? Kétségkívül csak azt szabad tennie, a mit akar; de nem szabad
egyebet akarnia, csak a mit te akarsz, hogy tegyen; nem szabad egy
lépést tennie, a melyet te előre nem láttál, ki sem szabad nyitnia a
száját a nélkül, hogy te ne tudnád, mit akar mondani.
Akkor átadhatja magát a testi gyakorlatoknak, melyeket kora megkiván, a
nélkül, hogy eltompítaná szellemét; akkor a helyett, hogy kiélesítené
ravaszságát a kényelmetlen uralom kijátszására, azt fogod látni, hogy
kizárólag azzal foglalkozik, hogy mindenből, a mi körülveszi, a
pillanatnyi jólétére legkedvezőbb részt vonja ki; akkor csodálkozni
fogsz leleményének finomságán, a melylyel magáévá tesz minden tárgyat, a
melyet el tud érni és a melylyel valóban élvezni tudja a dolgokat, a
képzelődés segítsége nélkül.
Ha meghagyod, hogy ura legyen akaratának, azzal még nem táplálod
szeszélyeit. A mikor csak azt teszi, a mi neki megfelel, hamarosan csak
azt fogja tenni, a mit tennie kell és bár teste folytonos mozgásban
lesz, a míg pillanatnyi és érezhető érdekéről van szó, látni fogod, hogy
mind az az értelem, a mire képes, sokkal jobban és hozzá inkább illő
módon fejlődik ki, mint a merőben elmélkedésre alapított tanulmányokban.
Így azt látva, hogy nem igyekszel mindig ellene tenni, nem
bizalmatlankodik benned s nem lévén semmi rejtegetni valója előtted, nem
is fog megcsalni, nem is fog neked hazudni; félelem nélkül fogja magát
olyannak mutatni, a milyen; tanulmányozhatod, a hogy akarod és
beoszthatod körülötte mindazokat az oktatásokat, a melyekben részesíteni
akarod, a nélkül, hogy egyet is észrevenne közülük.
Nem is fogja kiváncsi féltékenységgel kémlelni szokásaidat és nem fog
titkos gyönyörűséget csinálni magának abból, ha téged tévedésen kap
rajta. Ezzel igen nagy kellemetlenségnek vehetjük elejét. A gyermek első
gondjainak egyike, mint már mondtam, kitudni azoknak gyöngéit, a kik
vezetik. Ez a hajlam gonoszságra vezet, de nem abból fakad: abból a
szükségérzetből ered, hogy kijátszon egy tekintélyt, a mely terhére van.
Túlterhelve az igától, a melyet ráraknak, igyekszik lerázni és azok a
hibák, melyeket mestereiben talál, jó eszközül szolgálnak neki erre.
Idővel kifejlődik a szokás, az embereket hibáikból megfigyelni és örömét
lelni bennük. Nyilvánvaló, hogy ismét e bünöknek egy forrását tömtem be
Emil szivében; nem lévén semmi érdeke benne, hogy hibákat keressen
bennem, nem is fog tehát keresni és nem sok kedve lesz arra sem, hogy
mások hibáit keresse.
Mindezek a fogások nehezeknek látszanak, mert nem jutnak az embereknek
eszébe; alapjában véve azonban nem szabad nehezeknek lenniök. Jogosult
dolog föltételezni benned azt a belátást, a mely szükséges annak a
mesterségnek a gyakorlására, a melyet választottál; föl kell tételezni,
hogy ismered az emberi szív természetes útját, hogy tudod tanulmányozni
az embert és az egyéniséget, hogy előre tudod, merre fog hajlani
növendéked akarata mindazoknál a korát érdeklő tárgyaknál, a melyeket
szeme elé juttatsz. Avagy a kinek megvannak az eszközei és tudja
használatukat, ne tudna velük bánni?
A gyermek szeszélyeit veted ellenem, de nincs igazad. A gyermek
szeszélye sohasem a természet műve, hanem a rossz fegyelmezésé: attól
van, hogy vagy engedelmeskednek neki vagy parancsolnak neki és én
megmondtam százszor, hogy sem az egyik, sem a másik nem szabad.
Növendékednek nem lesz tehát más szeszélye, mint a melyet te oltottál
beléje; az az igazság, hogy viseld magad hibáid következményét. De –
mondom erre – hogyan segítsünk rajta? Ez is lehetséges még, jobb
vezetéssel és sokkal több türelemmel.
Egyszer néhány héten át foglalkoztam egy gyermekkel, a ki nemcsak hozzá
volt szokva teljesíteni a maga akaratát, hanem még másokkal is
teljesíttetni, következőleg tele volt szeszélyekkel. Mindjárt az első
nap, hogy próbára tegye engedékenységemet, éjfélkor akart fölkelni.
Legmélyebb álmomban fölugrik ágyából, fölveszi házi ruháját és hív
engem. Fölkelek, meggyujtom a gyertyát. Nem akart egyebet; egynegyed óra
mulva elnyomja az álom s kisérlete eredményével megelégedetten alszik
el. Két nap mulva ugyanazzal az eredménynyel ismétli meg a kisérletet,
az ingerültségnek legcsekélyebb jelét sem mutatom. Mikor lefekvéskor
megcsókol, nagyon nyugodtan ezt mondom neki: kedves kis barátom, ez
nagyon jól megy, de máskor ne tedd. Ez a szó felköltötte kiváncsiságát
és másnap, kissé látni akarva, merem-e az engedelmességet megtagadni,
fölkel ugyanabban az órában és hív engem. Megkérdezem, mit akar? azt
mondja, hogy nem tud aludni. _Annál rosszabb_, – felelek én és meg sem
moczczanok. Kér, hogy gyujtsam meg a gyertyát: _Minek?_ és meg sem
moczczanok. Ez a lakonikus hang kezdi zavarba hozni, mezitláb elindul
keresni a tűzkövet s úgy tesz, mintha tüzet akarna csiholni és én nem
tudom megállni nevetés nélkül, mikor hallom, hogy az ujjára üt. Végre
meggyőződve, hogy nem ér célt, elhozza a tűzszerszámot hozzám. Azt
mondom neki, hogy nincs rá szükségem és másik oldalamra fordulok. Akkor
elkezd vaktában szaladgálni a szobában, kiabálva, énekelve, nagy zajt
ütve, beleütközve az asztalba és a székekbe, de vigyázva, hogy nagyon
meg ne üsse magát és mégis nagyokat kiáltozva, abban a reményben, hogy
engem megijeszt. Mindez azonban nem fog rajtam és látom, hogy szép
intelmekre vagy haragra számított s nem volt erre a hidegvérre
elkészülve.
Mindazáltal, mindenáron le akarva győzni türelmemet önfejüségével,
akkora sikerrel folytatja zajongását, hogy végre mégis csak kijövök
sodromból és érezve, hogy mindent megronthatok rosszkor való
föllobbanásommal, más módszerhez folyamodom. Szó nélkül fölkelek, a
tűzszerszámhoz megyek, melyet nem találok, kérem tőle, ide adja,
ujjongva az örömtől, hogy végre mégis diadalmaskodott rajtam.
Kicsiholok, meggyujtom a gyertyát, megfogom a kis ficzkót kezénél,
csöndesen odavezetem egy szomszéd fülkébe, melynek ablakdeszkái jól be
vannak csukva és a melyben nem talál semmi összetörni valót. Otthagyom
világosság nélkül; aztán kulcscsal rázárva az ajtót, ismét lefekszem, a
nélkül, hogy egy szót is szólnék neki. Nem is kell kérdezni, volt-e
kezdetben lárma. Számítottam rá és nem indulok fel miatta; végre a lárma
elcsitul, hallom, hogy elrendezkedik és megnyugszom. Másnap napvilágnál
bemegyek a fülkébe s a kis lázadót egy nyugágyon alva találom, olyan
mély álomban, a milyenre annyi fáradság után nagy szüksége kellett, hogy
legyen.
A dolognak ezzel még nincs vége. Az anya megtudta, hogy a gyermek az
éjszaka kétharmadrészét ágyán kívül töltötte. Mindjárt kétségbeestek s
úgy néztek a gyermekre, mintha már meg volna halva. Látva a jó alkalmat,
hogy megboszulja magát, játszotta a beteget, a nélkül, hogy látta volna,
hogy nem nyer vele semmit. Elhívták az orvost. Az anya vesztére, az
orvos tréfás kedvű ember volt, a ki mulatva rémüldözésén, csak annál
jobban fokozta. Nekem azonban ezt súgta fülembe: hagyja csak rám,
megigérem önnek, hogy a gyermek jó időre ki fog gyógyulni szeszélyéből,
hogy betegnek tetesse magát. Csakugyan diétát és szobafogságot rendelt
neki és rábizta őt a gyógyszerészre. Fájt a szívem, hogy a szegény anya
így czéltáblája lesz egész környezetének, kivéve engem, a kit meggyülölt
épen azért, mert én nem szedtem rá.
Elég kemény szemrehányások után azt mondta nekem, hogy fia gyönge
szervezetű, hogy egyetlen örököse családjának, hogy mindenáron életben
kell tartani és hogy ő nem akarja, hogy ellenkezzenek vele. Ebben én egy
véleményen voltam vele; de ő azt értette ellenkezés alatt, ha nem
engedelmeskednek neki mindenben. Láttam, hogy az anyával ugyanazon a
hangon kell beszélni, mint a fiával. Asszonyom, mondtam elég hidegen, én
nem tudom, hogy nevelnek fel egy örököst és mi több, nem is akarom
megtanulni; tessék e szerint tenni meg intézkedéseit. Egyideig még
szükség volt rám, az apa mindent elcsitított; az anya írt a nevelőnek,
hogy siettesse visszatérését és a gyermek, látva, hogy nem nyer vele
semmit, ha megzavarja álmomat meg ha betegnek teteti magát, végre is
rászánta magát, hogy csöndesen alszik és jól viseli magát.
El sem lehet képzelni, mennyi hasonló szeszélynek vetette alá ez a kis
zsarnok szerencsétlen nevelőjét; mert a nevelés az anya szeme előtt
folyt, a ki nem tűrte, hogy az örökösnek bármiben is ellentmondjanak.
Bármely órában akart kimenni, késznek kellett lenni elkisérésére s neki
mindig nagy gondja volt rá, hogy azt a pillanatot válaszsza ki, a mikor
látta, hogy nevelője legjobban el van foglalva. Rajtam ugyanazt a
hatalmat akarta gyakorolni és nappal boszulni meg magát a nyugalomért,
melyet kénytelen volt nekem meghagyni éjjel. Jó szívvel belenyugodtam
mindenbe és azon kezdtem, hogy szemeláttára kimulattam, milyen szivesen
teszek a kedvére; ezután, ha arra került a sor, hogy kigyógyítsam
szeszélyéből, más módszerhez folyamodtam.
Legelőször is rá kellett vezetnem, hogy nincs igaza s ez könnyen ment.
Tudva, hogy a gyermek mindig csak a jelenre gondol, megszereztem fölötte
az előrelátás előnyét; gondoskodtam róla, hogy odahaza valami olyan
mulatságot szerzek számára, melyről tudtam, hogy nagyon kedve szerint
való és a mikor láttam, hogy a legjobban el van benne merülve, sétát
ajánlottam neki, elküldött magától; én ragaszkodtam a sétához, nem is
hallgatott rám; meg kellett adnom magamat s ő gondosan megjegyezte
magának ezt a magamalárendelését.
Másnap rám került a sor. Unatkozott, mert én úgy rendeztem be, hogy
unatkozzék; én ellenben úgy tettem, mintha nagyon el volnék foglalva.
Nem sok kellett neki, hogy el legyen határozva. Jött azonnal, hogy
elragadjon munkámtól, hogy rögtön vigyem sétálni. Visszautasítottam; ő
makacskodott. Nem – mondtam én – azzal, hogy megtetted akaratodat,
megtanítottál, hogy én is megtegyem a magamét; nem akarok kimenni. Nohát
akkor – mondta ő élénken – elmegyek magam. A hogy tetszik. És folytattam
munkámat.
Felöltözött, kissé nyugtalankodva, hogy én hagyom, tegyen, a mit akar és
nem követem példáját. Mikor elkészült, eljött hozzám, hogy elköszönjön;
köszöntöm. Meg akar ijeszteni azzal, hogy elmondja, merre fog járni; azt
lehetett volna hinni őt hallva, hogy a világ végére akar menni. A
nélkül, hogy felindulnék, kellemes utazást kivánok neki. Zavara
megkettőződik. Mindazáltal jól tartja magát és készen az indulásra, szól
az inasának, hogy kisérje el. Az inas, a kit én már betanítottam, azt
feleli, hogy nem ér rá, hogy el van foglalva az én rendeletemre s nekem
inkább kell engedelmeskednie, mint neki. Erre a gyermek elvesztette
fejét. Hogy érje föl észszel, hogy eleresztik hazulról egyedül, őt, a ki
azt hiszi magáról, hogy mindenki szemében fontos személy és azt
gondolja, hogy ég és föld érdekelve van az ő fenmaradásában? Mégis kezdi
érezni gyöngeségét; megérti, hogy egyedül lesz olyan emberek közt, a kik
nem ismerik; előre látja a veszedelmeket, melyekbe kerül; a makacsság
még egy darabig fenntartja; lassan lemegy a lépcsőn, nagyon félénken.
Végre kimegy az utczára, kissé vigasztalva magát a bajokért, melyek
érhetik, azzal a reménynyel, hogy engem fognak értük felelőssé tenni.
Idáig akartam juttatni. Minden előre el volt készítve; s mivel a
nyilvános jelenet bizonyos neméről volt szó, előre megszereztem az apa
beleegyezését. Alig tett néhány lépést, jobbról és balról különböző
megjegyzéseket hall a maga rovására. Szomszéduram, szép kis úrfi! Hova
megy ilyen egyedül? Még majd eltéved; meghivom, jőjjön hozzánk.
Szomszédasszony, azt ugyan ne tegye. Hát nem látja, hogy ez egy kis
semmirekellő, a kit elkergettek hazulról, mert nem volt való semmi jóra?
Az ilyen semmirekellőket nem kell tartóztatni, menjenek, a merre
akarnak. Ugyan-ugyan! Isten vezesse! Sajnálnám, ha valami baja
történnék! Kissé messzebb vele csaknem egykorú utczagyerekekkel
találkozik, a kik megfenyegetik és kicsúfolják. Mennél tovább megy,
annál nagyobb zavarba jut. Egyedül és védelem nélkül, látja, hogy
játékszere lett az egész világnak és nagy meglepetéssel tapasztalja,
hogy vállán a szalagcsokor és aranyos ruhája nem szerez neki több
tiszteletet.
Egyik barátom, a kit ő nem ismer és a kit megbiztam, hogy vigyázzon rá,
észrevétlenül lépésről-lépésre kiséri és hozzálép, mikor annak eljön az
ideje. Ez a szerep, mely hasonlít Sbrigani szerepéhez Molière
_Pourceaugnac_-jában, eszes embert kivánt s barátom jól töltötte be. A
nélkül, hogy félénkké és gyávává tenné a gyermeket azzal, hogy nagyon is
megrémíti, oly élénken érezteti vele magaviselete esztelenségét, hogy
félóra mulva kezesen, zavartan, szemét fölemelni sem merve vezeti hozzám
vissza.
Hogy teljes legyen vállalkozásának kudarcza, az apja épen abban a
pillanatban, mikor ő visszatér, indul el sétálni és a lépcsőn találkozik
vele. Meg kellett mondania, honnan jön és miért nem voltam vele én.[46]
A szegény gyermek szeretett volna föld alá sülyedni. Az apja, a nélkül,
hogy korholásra vesztegesse a szót, szárazabban mondta neki, mint a hogy
vártam volna: ha egyedül akarsz kimenni, szabadságodban áll, de mivel én
nem türöm, hogy csavargó legyen a házamban, ha ez még egyszer az eszedbe
jut, ne merészelj többet hazajönni.
A magam részéről szemrehányás és gúny nélkül fogadom, de némi
komolysággal és hogy ne gyanítsa, hogy minden, a mi történt, csak játék
volt, az nap nem akarom elvinni sétálni. Másnap nagy örömmel látom, hogy
diadalmas magatartással megy el azok előtt az emberek előtt, a kik
előtte való nap kicsúfolták, mert egyedül látták. Magától értetődik,
hogy többet nem fog azzal fenyegetőzni, hogy egyedül megy el.
Ilyen és ehhez hasonló eszközökkel értem el, a rövid idő alatt, a míg
vele voltam, hogy megtehessek vele mindent, a mit akarok, a nélkül, hogy
valamit megparancsoljak vagy megtiltsak neki, beszédek nélkül, intelmek
nélkül, a nélkül, hogy haszontalan leczkéztetésekkel untassam. Így a míg
beszéltem, meg volt nyugodva, de a hallgatásom félelemben tartotta;
megértette, hogy valami nincs rendjén s a leczkét mindig a dologtól
magától kapta meg. De térjünk vissza a tárgyra.
Ezek a folytonos gyakorlatok, ilyformán egyedül a természet irányítására
bízva, a test erősítése mellett, nemcsak hogy nem tompítják el az elmét,
hanem ellenkezőleg kifejlesztik bennünk az észnek azt az egyedüli
fajtáját, a melyre az első életkor fogékony és a mely bármely életkornak
a legszükségesebb. Megtanítanak jól ismerni erőink használatát,
testünknek az őt környező testekhez való viszonyát, a természetes
eszközök használatát, melyek kezünk ügyébe esnek és a melyek megfelelnek
szerveinknek. Van-e hasonló együgyű lény, mint az a gyermek, a ki mindig
a szobában és anyja szemei előtt nevelkedett, a ki nem tudva mi a súly
és az ellenállás, ki akar tépni egy nagy fát vagy fölemelni egy sziklát?
Mikor először jutottam ki Genfből, utól akartam érni egy vágtató lovat;
köveket dobáltam a Salève-hegy felé, a mely két mérföldnyire volt tőlem;
játékszere voltam a falu összes gyermekeinek, valódi hülyének látszottam
előttük. Tizennyolcz éves korában megtanulja az ember, a filozófiai
osztályban, hogy mi az emeltyű; nincs az a 12 éves parasztgyerek, a ki
ne tudna jobban használni egy emeltyűt, mint az akadémia legelső
mechanikusa. Azok a tanítások, a melyeket az iskolás gyermekek egymástól
kapnak az iskola udvarán, százszor hasznosabbak, mint mindaz, a mit az
iskolában bármikor mondanak nekik.
Nézzetek meg egy macskát, mikor először lép be egy szobába: leskelődik,
nézeget, szimatol, egy pillanatig sem marad veszteg nem bízik semmiben,
a míg mindent meg nem ismert. Ugyanígy tesz a gyermek is, mikor elkezd
járni és úgyszólván kilép a világba Az egész különbség az, hogy a
látáshoz, a mely közös a gyermeknél és a macskánál, az előbbi
hozzákapcsolja a megfigyelés czéljára a kezet, melyet a természet adott
neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam
teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé
vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.
Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát
mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet
észrevesz, minden érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet
rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját
föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által,
mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és
hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre
hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól,
addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban,
melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat,
melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi
értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés
legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli
megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink,
szemeink.
Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a
gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások
gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat
higyjünk és soha ne tudjunk semmit.