melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart,
és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda
száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis
tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek
játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni,
bőkezüvé tettétek-e.
Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar
visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy
odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A
bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a
minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos,
hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek
meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig
legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket,
valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel
megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a
krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy
igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki
vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt
vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket
tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a
prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.
Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy
példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is
benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet
tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében
és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez
olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog,
hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán
csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a
szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a
feleletnek:[37] «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy
legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják
tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a
munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én
csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely
birásához hozzá van fűzve.»
Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk
már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy
utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló
esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben
látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő
ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.
Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle
jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem
azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem
érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a
melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó
iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is
az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a
társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de
nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit
egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle
bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé
tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé
tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a
mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az
utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek
imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy
bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból
származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom
sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát
mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.
Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor
valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az
erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely
a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem
tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek
alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz
jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet
szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik
minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s
egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg
bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy
bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót
tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem
tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda
hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a
tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és
keserves dolog megvalósitani.[38]
Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek
meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle
megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára
lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat
vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De
biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly
gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel
lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká,
kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek
ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam,
inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek
annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni
állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban
nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint
azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos
nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy
időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája
a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe
emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a
gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is
voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj,
hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és
hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek,
habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli
jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez
tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos
naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban
mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha
az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon
mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül
valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem
mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság
között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV.
Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó
mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten
óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük
van, hogy ünnepeljék őket.
A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még
inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a
legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a
gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a
gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem
azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk
ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában
vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk,
nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol.
Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban
rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg
nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig
ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna
burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik
pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a
két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a
levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.
Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és
óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok
fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy
bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne
izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az
első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a
többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi
erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat,
elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek
mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az
erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek;
ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi
sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi
tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a
mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl,
hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis
megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még
nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van
s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket
vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl
semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és
hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely
megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami
neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad.
Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották.
Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla
előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be
ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba
ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották
volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és
messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a
tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg.
Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,[39] a ki
megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt
elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben
érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem
kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat
neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.
Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár
jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat,
bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási
módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet,
mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást.
Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az
időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb
idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem
használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a
bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal
nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi,
boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap?
Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet
oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban,
szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett
mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római
ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit
ülve kellett volna tanulnia.[40] Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság,
mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől.
Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy
hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember
eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy
elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez
itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.
A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják,
hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje
úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de
semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a
szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik
szavait, csak ő maga nem érti meg.
Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség,
mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem
kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő
között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut
másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya
által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a
mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor
képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk,
összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden
percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt
majd alább ki fogjuk mutatni.
Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is
igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki
benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban.
Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy
a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel
épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván
önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem
tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a
módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását
és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre
elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden
tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még
az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd
mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a
melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.
Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs
bizonyos fajta gondolkozásuk,[41] ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon
helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és
érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás
tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem
bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem
tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni
olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint
például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a
tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan
beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem
jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény
szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle,
szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell
megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.
A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat,
melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven
beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy
tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak?
Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól,
hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra
vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a
gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának
velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud
az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt,
a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly
messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy,
ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.
Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés
haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak
az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem
hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a
csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott
volna tanulni két nyelvet.
Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak,
azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a
gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit,
módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a
nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét.
Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a
sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka
vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni
látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások
változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.
Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe
és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is
legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket,
pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden
dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden
eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg
beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én
tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték,
hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni,
latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint
5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval
adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik:
megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük
lesz.
Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a
holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé
megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból
már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük
a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven
beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a
gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a
melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy
franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre
haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius
centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt
hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?
Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok
eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre
korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni
bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben,
hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják
meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt
képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki.
Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: _Mi
a világ? Egy karton gömb._ Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája.
Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi
oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok
alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló,
hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének
kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan
meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden
országa.
Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell
foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges
volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én
azonban ilyent nem ismerek.
Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre.
Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a
tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a
vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen
felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a
gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete
külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a
történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg
lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek
cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit
tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány,
megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint
tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok
megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat
tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő
koruknak való-e?
Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem
filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik
párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve
emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és
több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az
emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább
tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot
megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a
megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.