rossz, a mit a gyermek lát, kevésbbé rontja meg, mint az, a melyre ti
tanítjátok őt. Ha mindig prédikáltok, mindig erkölcsi leczkékkel
tartjátok, mindig pedánskodtok, minden eszméért, melyet azon hiszemben
adtok a gyermeknek, hogy jó, egyszerre húsz mást adtok neki, a mely nem
ér semmit: eltelve azzal, a mi a ti fejetekben történik, nem látjátok a
hatást, melyet az ő fejében idéztek elő. Azt hiszitek, a szavak hosszú
áradatában, a melylyel a gyermeket szüntelenül elárasztjátok, nincs egy
sem, melyet tévesen fog fel? Azt hiszitek, hogy nem magyarázza a maga
módja szerint zavaros magyarázataitokat és hogy nem talál bennük semmit,
a miből rendszert csináljon a maga szája íze szerint, a melyet aztán
alkalom adtán szembeállíthat veletek?
Hallgassátok meg a kis emberkét, a kit így megoktattak, hagyjátok kedve
szerint fecsegni, kérdezősködni, nagyzolni és el fogtok csodálkozni azon
a különös fordulaton, melyet okoskodásaitok eszében vettek: összezavar
mindent, fölforgat mindent, kihoz béketüréstekből, néha kihoz a
sodrotokból váratlan ellenvetéseivel, kényszerít, hogy elhallgassatok
vagy hogy őt hallgattassátok el; vajjon akkor mit gondolhat arról a
hallgatásról, a melybe az az ember merül, a ki olyan sokat szeret
beszélni? Ha egyszer megnyeri ezt az előnyt fölöttetek és ezt
észreveszi, oda a nevelés, mindennek vége ettől a pillanattól fogva, nem
igyekszik többé tanulni, hanem igyekszik titeket megczáfolni.
Buzgó mesterek, legyetek egyszerűek, óvatosak, tartózkodók; csak akkor
tegyetek valamit, ha mások cselekedeteinek megakadályozásáról van szó:
ezt ismétlem szüntelenül. Inkább halaszszatok el, ha lehet, egy jó
tanítást, attól féltetekben, hogy rossz tanítást adhattok. Ezen a
földön, a melyet a természet az ember első paradicsomává tett, ne
merjétek a kisértő tisztét teljesíteni, fel akarva világosítani az
ártatlanságot a jóról és gonoszról: úgysem tudjátok megakadályozni, hogy
a gyermek felvilágosodjék kívülről, példák útján, korlátozzátok tehát
egész őrködésteket arra, hogy ezeket a példákat a neki megfelelő alakban
véssétek be lelkébe.
A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká
válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és
kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései,
melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet
kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet
füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy
szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül
kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból
vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a
villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak
a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki
nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg,
lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat
adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert
ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek,
melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat.
Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne
éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a
szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e,
hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan
üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a
jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra
találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy
beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani,
elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni
előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a
szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy
meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy
heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben
gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte
hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam,
beteggé tettél.
Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a
gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből
táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly
módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat
hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem
győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb
önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két
szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és
szánakozó hangon mondja neki: _szegény asszony, maga úgy-e beteg,
mennyire sajnálom magát!_ Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás
nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás
nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal,
mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék
rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar
elfeledtetik vele.
Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy
kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz
eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen
nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat
adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi
cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a
szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a
mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell
szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és
ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is
tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet
menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak
heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a
melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek
lánczra verni.
Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink
önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben
fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez
nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem
annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága
a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a
gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak
az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni
és a mi nem is érdekelheti.
Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént
föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad
személyekre,[32] hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból
tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben
nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem
annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a
fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a
sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem
jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem
tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre,
ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy
adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi
birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni,
tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a
gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.[33] Olvasók, jegyezzétek meg,
kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni,
hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan
szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.
Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az
első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot
magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s
neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének
jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és
tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást,
zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.
A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát,
ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem
az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is
kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a
földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a
birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès
Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva
zászlaját a déli tenger partjába.
Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket.
Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és
megmagyarázom a _tiéd_ fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte
idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a
földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel
szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a
ki akarata ellenére vissza akarja tartani.
Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda
látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van
forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből,
gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat?
Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első
érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a
kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt
veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk,
vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a
csinyt. Odahívjuk.
Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még
hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a
munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam,
mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd
megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt
dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt
okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.
_János Jakab._ Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide
munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a
munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl
majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk
senki se tette rá a kezét.
_Róbert._ Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld
nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és
mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van
foglalva rég idők óta.
_Emil._ Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?
_Róbert._ Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan
hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja
kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is
biztonságban legyen.
_Emil._ De nekem nincs kertem.
_Róbert._ Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé
sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.
_János Jakab._ Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis
barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a
föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.
_Róbert._ Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy
kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.
Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a
kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát
természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló
munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a
gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak
egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.
Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba
szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi
eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan
megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek,
gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak
mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert
a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem
felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.
Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a
szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy
késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz
dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.
Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok
érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a
bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze
a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a
szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert
inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az
alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze
legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok
semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki
szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból
csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a
sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni,
dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a
hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri,
hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem
teszi meg, a szolga ezt feleli: _nekem is van ablakom, a melyre vigyázni
kell_. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt
ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt
ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát
és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret
benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget
és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk
rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán
örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok
tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és
sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit
gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről
és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen
gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a
bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek
meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt
ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a
melybe tudománya hamarosan vetni fogja.[34]
Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün
számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és
a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem
szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie.
Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek
megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy
büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és
hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell
büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel
kezdődnek.
Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad
mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon,
mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne
szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert
hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott,
ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek
neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a
mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre
nézve a hazugság.
Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s
az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye,
a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett
valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok
igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az
ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember
olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság
néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,[35] de itt különbözőségükben
tekintem őket.
A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára
teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket;
ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a
milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát,
hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az
engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az
engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s
mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja
az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és
szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van
előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek
tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan
őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több
veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.
Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy
valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális
tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák
szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis,
tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen,
tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig
hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy
a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre
megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve
igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét
két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy
megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az
ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a
gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek
megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog
megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene
tennie.
A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem
hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az
igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon
jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a
fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja
előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz
semmit életkorának szelleme ellen.
Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a
mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a
hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák,
soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való
befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel,
esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik,
mintha tudatlan, de igaz.
Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket
növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem
követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem
igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket
megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek
szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy
hogy megkérdezzem: _te tetted ezt?_[36] Mert ezzel mi mást tennék, mint
hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy
valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat
mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát
valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava
megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan
bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát,
nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen
ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok
benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor
megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a
hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét
másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a
hazugság minden érdekét.
Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan
a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük,
a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha
nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy
fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele,
megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a
gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel,
elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve,
mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok
tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az
igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a
hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre
mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak
gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény
prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket:
beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká
tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat
daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a
boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a
felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem
tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a
gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire
ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg
kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna
olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és
tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből
nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és
jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját
tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát,
s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.