tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a
kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért
nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely
közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van
tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs,
melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb
hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat,
melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén
látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud
érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik
helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja
megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni
kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a hogy nektek tetszik
és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az
érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó
és magyarázatot kíván.
A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak
segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek
sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük
affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha
ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és
megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud
megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.
Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és
minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a
gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem
artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk
használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is
felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük
ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek
mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes
értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat,
ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét
érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.
A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé
energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi,
hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált
fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról
a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a
mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi
villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára
mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt
szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük
olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek
kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a
tekintetben.
Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai
panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket
kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy
szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha
mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem
hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától,
annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van,
mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek:
szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző
benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.
Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk,
születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi:
ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi
rend formáltatott.
Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet
nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet,
megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk
kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a
gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék;
ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák
néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.
Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily
kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt
hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz,
melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a
szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a
mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele
a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt
akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha
kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az
emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy
ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére,
kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely
azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.
A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra
rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek
betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan
nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az
idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb
gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné
teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk
nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a
dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem
lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a
miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint
kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a
kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre
tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog:
engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.
A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá
lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja
magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése
fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az
eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi
szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások,
melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy
már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos
szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.
Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana
valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a
távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét
kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a
tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy
hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró
lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél
jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog
hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert
nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek
kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a
gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az
eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs
más mód, hogy erre rávezessük.
Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a
gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak
megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra
szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi,
ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből
folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó
lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A
mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül
legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot
fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül
képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius
hitvallomását.
Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a
mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár
független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak
úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi
erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk
kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki
akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha
követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.
Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes
bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi
gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi
erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De
nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a
gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és
nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte,
a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha
általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség
ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a
két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük
az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában?
A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik,
a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik
az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység
összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé
törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen
mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos,
elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás
tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból
van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a
mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.
A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja
bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt
adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik
környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel
is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját
gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos,
gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes
szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok
tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog
másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy
az egész világ mozgásba jöjjön.
Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban
bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a
természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De
a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette;
az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás
megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első
gyökereiket az előitélet és a képzelődés.
Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen
elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk
rajta.
A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs
mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja
minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud
visszaélni. Ez az első alaptétel.
Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő
dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.
A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell
szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy
esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük
fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.
Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a
korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a
kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a
képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.
Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell
engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és
kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait
erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a
mi nem lesz hatalmában.
Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait
teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol
tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a
mi megsértheti.
Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír,
mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket
ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor
pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk
egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk
könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a
kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is
eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja,
hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és
mindennek vége.
Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír;
kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az
elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz
olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem
annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól,
ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a
leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a
többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el
őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne
sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly
kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből
származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó?
Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy
elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet
fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a
míg kimerül és agyonsírja magát.
A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha
nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve,
hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot,
megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket,
holnap annál jobban fog sírni.
Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem
ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem.
Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van
bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így
lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a
fájdalom kényszeríti.
Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos
módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy
meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart.
A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva
nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne
vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy
elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden
dajka ügyetlen.
Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor
el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás
rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor
gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg
lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki,
például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A
kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy
meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és
fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt
például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson,
vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha
anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.
Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem.
Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és
fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi
ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és
leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy
darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják,
mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már
születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.
Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej
és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A
pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem
is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már
mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az
én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest
készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg
ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva
hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének
és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka
megkönnyíti az emésztést.
Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a
gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez
hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában _grisse_-nek
neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre
lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a
gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak
rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával
választják el őket.
A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak
mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná
adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint
alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az
sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a
fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon
vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem,
hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből
nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy
az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran
ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az
érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől
fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy
olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét,
hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában
tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem
úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék,
hogy ne is értsen belőle semmit.
Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv
alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit
teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a
lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.
Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek
mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk
és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos
analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon
szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy
azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy
szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: _Mon père,
irai-je-t-y?_ Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az
analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki:
_vas-y_, – mért ne mondhatná azt, hogy: _irai-je-t-y?_ Figyeljétek meg,
milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt
mondta, hogy _irai-jè-y_ vagy _y irai-je?_ Hát a szegény gyermek hibája,
ha mi ügyetlenül távolítottuk el az _y_ határozót, mert nem tudtunk vele
mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb
gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a
nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít
idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek
róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak
lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a
nélkül, hogy meg kellene őt szidni.
De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy
nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától
nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt
szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a
gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond,
kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának
azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész
életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért
hetetlenné teszi.
Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni,
sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a
parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de
máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a
melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem,
tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket
merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk
megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek,
három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem
korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik
meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.
Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves
koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak
mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már
igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért
és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek
rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.