gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit
meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire
vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat
abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a
távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg
akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem
úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő
fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem
tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek
mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg
semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.[24]
A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a
kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is
általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai
házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre
tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy
sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit
megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és
rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a
szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv
ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg
a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek
meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott
hozzájuk.
Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy
csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy
nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk,
hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket
stb.
De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a
másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a
legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél
valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra,
hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a
beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus
kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek
annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon
mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a
nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a
kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a
milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A
beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint
eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi
nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe,
modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.
Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket,
nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy
kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké
teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják
minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a
szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy
ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra
tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az
asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.
Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb
hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem
ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen
leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és
napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének
hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen
olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja
beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.
A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a
melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír
ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat,
mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd
gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az
a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a
gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal,
hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy
igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy
beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van
rá.
Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd
beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért
ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem
ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva
ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a
többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a
beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem
kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon
gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a
rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét
zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban
tökéletesíteni.
Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs
idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit
mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak,
kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és
lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból
lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a
miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól
megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a
szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s
mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.
A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb
hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és
az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme,
hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül,
hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak
beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi
megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók
azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe
mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük.
Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való
valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a
tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak
esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal
bizonyítani a továbbiak folyamán.
Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj
az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a
mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak
többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé
bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen
vonatkoztatják egymásra.
A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre.
A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az
időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több,
mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak
érzékletei, még a saját létezését sem érzi:
Vivit et est vitæ nescius ipse suæ.
Ovidius Trist. I. könyv.
MÁSODIK KÖNYV.
Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér
a gyermekkor, mert az _infans_ – gyermek – és a _puer_ – fiú – szavak
nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, _a
ki nem tud beszélni;_ innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk
ezt a kifejezést, hogy: _puerum infantem_. De én tovább is a mi nyelvünk
szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már
más nevei vannak.
Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás
természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani
szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon
éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az
azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil
egyszer kimondta, hogy: _fáj nekem_, nagyon éles fájdalomnak kell
lennie, a mely sírásra ingerelje.
Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni
semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és
hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal
hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha
hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat.
A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok
értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket,
ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják.
Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha
megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá,
veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát
viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban
megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira
az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az
utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a
hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom,
sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm
a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja
meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az
első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb
fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.
Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon
bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné
a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a
melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak
azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a
fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora
maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a
karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy
mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna
szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna
magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem
hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha
nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról
az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy
mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van
szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első
szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér
láttára.
Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a
mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis
tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy
megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt,
dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány
ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?
Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere,
sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát
elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben
tartani és ezeken is gyorsan átviszik.[25] A helyett, hogy el hagynák
csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező
közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is,
annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta
jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek
ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti
tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig
lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az
ő részükön volna.
Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a
sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége
van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely
képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik
tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni
magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének
minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg
immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy
elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt.
Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát
és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt
megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember
életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet
leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál
kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb
a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja
megérni a férfikort.
Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a
jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle
lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy
biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről
föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy
ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül,
ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan
folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy
biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog
válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben
telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a
halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a
kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy
mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek
a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el
kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket,
melynek csak kínjait ismerték.
Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek
emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden
iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok
nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek
játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem
kivánta vissza közületek néha-néha azt a kort, a mikor a nevetés mindig
az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok
megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek
élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel
még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és
fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek
számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e,
melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek
magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a
csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni
tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban
szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna
az életet.
Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis
bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely
a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely
annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda,
a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.
Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz
hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető,
kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja
meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép
tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem
lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak?
Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a
fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá
több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy
biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére
szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok,
melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett
gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? Boldogtalan
elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a
jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá
teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a
szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel,
meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.
Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a
helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a
gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert
kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben.
Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az
emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit
jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak
hatalmunkban.
Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes
ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két
perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk
módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös
valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki
legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb
örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a
mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön
tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk,
melyeket szenved.
Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás
vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének
vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés,
melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és
képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek
képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.
Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem
épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl
maradnának, képességeink egy része tétlen maradna és nem élvezhetnők
egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha
vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál
boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak
túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a
képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk
működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett
állapotba jut.
Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető
legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges
vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A
többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség
szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő,
hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem
boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a
képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A
képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra,
akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat
kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk,
gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy
elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a
már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell
haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a
nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük
az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.
Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál
kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van
távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor
hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok
nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.
A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem
tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk meg a másikat, mert minden
szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek
különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az
egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a
képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret
mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani.
Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a
gyakorlatról van szó.
Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a
szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek,
melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges,
akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége,
mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős,
akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte
természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a
maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy
az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember
voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket,
fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál
jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a
közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük
önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem
fogjuk soha érezni.
Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell;
csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a
fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér
az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a
bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna
neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy
szükségletek, mondta Favorinus,[26] a nagy javakból erednek és gyakran a
legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával
vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.
Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán
fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan
élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz
lett volna?