teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba
való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a
kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg,
bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja
teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem
szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az
alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem,
olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent
kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem
talál soha vigasztalást.[15]
Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a
ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más
embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó
lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd
magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból
aztán szintén szolgát nevel.
Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az
első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot
tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes
foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy
méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen
a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már,
hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak
barátot. Más segítséget nem tudok.
A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson,
vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet
nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.
Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget
találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve,
hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok,
a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket
vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja
meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki
maga sincs jól nevelve?
Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben
ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De
tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit
kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem,
hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond
róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé
lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában
jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a
munka felét.
Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy
neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad
panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat.
Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben,
a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál
rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna
herczeg lenni.
Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és
sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy
ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a
barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra.
Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az
ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük,
ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben
a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a
helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a
nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem
becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak
elhatározásaimban.
Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb
feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak
példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett,
hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.
Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a
rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van
mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem
kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is,
hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.
Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak,
megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes
tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak,
hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett
emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez
a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a
ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint
eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét
növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó,
vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját
követi-e.
Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem
mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet,
megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát
mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek
kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy
más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá
az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését
feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.
Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első
nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal,
olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni
tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén
vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van
egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre
és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig,
a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.
Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy
megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a
tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű
vagyok magammal szemben.
Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek
nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen
fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek
legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal
nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég
érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora
távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A
gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.
Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket.
Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene,
hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?
Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes.
A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden
fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul
töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.
Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz
évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt
akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek
minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél
több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság!
Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell
tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és
bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg.
Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány
mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy
vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével
találtatnia.
Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve,
hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát
nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy
jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a
kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos
szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak
közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál
például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek
daczára.
Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat
alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a
hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint
a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a
másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson,
mint annak, a ki a közepéről indul el.
Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is,
előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az
egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el
természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön,
de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben.
Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé tökéletes a két
szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az
európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen,
mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.
Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen,
termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik,
a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom
ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a
szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják,
az utóbbiak a termékeny földet.
A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés
kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a
helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak.
Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert
minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert
gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot
arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte
a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy
egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is
emberré válhatik.
Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő
családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől
egy áldozatot.
Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő
kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit,
de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább
egyedüli föltételem.
Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis
kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a
kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő
annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig
közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában az elválás
eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket
tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a
maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem
lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány
nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester
nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja,
hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely
elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi
ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a
fogékonyság.
Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük
napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat
egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem
szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt
korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok,
melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet
növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.
Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek
szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az
apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a
családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán
gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel
tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek,
mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a
házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek
között.
De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá,
előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert
különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki
gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a
betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az
időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: s kiteszi magát annak,
hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke
halálát, a kit sokáig ő tartott életben.
Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is,
hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig
haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal
foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke
nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a
gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két
embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki
elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de
az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem
gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.
Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a
léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a
mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is
fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt
idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább
zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes
érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább
felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.
Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány
uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a
bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom,
micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég
gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a
hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet,
megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a
holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből
kikerülni.
Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és
tétlen emberek mulatsága, a kik nem tudván, mit csináljanak idejükkel,
azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett
volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények
volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök,
nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van
orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap
megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem
haltak még meg.
Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány
hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom
megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek
ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére
vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik,
meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják,
hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával
kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát
pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt
elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi
tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely
megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg,
hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani
az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók
tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk
meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna;
nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom
kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt
mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.
Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az
orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de
akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több
félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.
Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a test betegségei ellen
van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé
gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé
távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az
életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is
a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a
gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a
rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi
megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A
költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség
dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.
Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a
hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol
nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja
tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a
filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a
szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.
Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs
szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások
belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy
egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az
orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy
ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem
könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a
mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem
kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor
úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.
Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az
előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha
kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de
mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.
Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek betegnek lenni, ez a
tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a
természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg
marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi
embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek
fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s
maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az
állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak
alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre
növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.
Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az
egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség
és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a
mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.
Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre,
csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a
legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános
érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi
tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az
embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá
válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat.
Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére
fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő
kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy
pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell
vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él
magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok
áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban
fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.
Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket
akarok és az elveim, melyek által meg akarom tartani ilyennek. Nem
töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi
munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére;
ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan
emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a
legtöbb fáradságot és munkát viselték el.[16] Nem fogok hosszas
részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket
erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly
szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét
megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.
Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van
dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb;
megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan
az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell
hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága
kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai
iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban
meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell
kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.
A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket.
Csoda-e, ha rosszul itélik meg az embereket? A gazdagság rontja meg őket
és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz,
melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva,
kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem
csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi
következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én
bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz
rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón
beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a
buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.