EMIL
VAGY
A NEVELÉSRŐL
IRTA
ROUSSEAU JÁNOS JAKAB
Sanabilibus ægrotamus
malis; ipsaque nos in rectum
genitos natura, si emendari
velimus, juvat.
_Seneca de Ira., II, 13._
FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1911
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.
Rousseau Emil-jének ez a második magyar fordítása. Az első régi érdemes
pædagogusunk, Füredi Ignácz műve, 1875-ben jelent meg s 1895-ben második
kiadást ért. A maga kora színvonalán álló, gondos és minden elismerésre
méltó munka volt ez s munkám közben sok tekintetben hasznát vettem én
is. Ma azonban nem felel meg sem a mai irodalmi nyelv, sem a Rousseaura
vonatkozó tudományos kutatások színvonalának s közben fordítója is, a ki
egyedül illetékes lett volna a mai kornak megfelelő átdolgozására,
meghalt. Ezért a Füredi-féle fordítás újabb kiadása helyett egészen új
fordítás vált szükségessé s e munkával a kiadótársulat engem bizott meg.
A nagy és fáradságos munkát tőlem telhetőleg igyekeztem úgy elvégezni,
hogy a lehető legjobb hasznát vehessék azok, a kiknek szánva van. Mivel
nálunk túlnyomó részben olyanok olvassák az Emilt, a kik Rousseau
pædagogiai nézeteiről akarnak tájékozódni, a fősúlyt Rousseau
gondolatainak pontos és hű visszaadására vetettem, nemcsak abban, hogy
sem hozzá nem adtam, sem el nem vettem semmit abból, a mit Rousseau
mond, hanem abban is, hogy igyekeztem visszaadni az eredeti gondolatok
szinét, egyéni vonásait is, hogy ne csak a puszta gondolat álljon az
olvasó előtt, hanem az a mód is, a hogy Rousseau kimondotta. Ez
természetesen nagy nehézséggel járt s a ki munkámat méltányosan akarja
megitélni, annak figyelembe kell vennie ezt a nehézséget, nem különben
azokat a nehézségeket is, melyeket maga a szöveg a magyar fordító elé
állít.
Tájékoztató bevezetést írni a fordításhoz nem tartottam szükségesnek. A
ki mégis szükségét érzi ilyen tájékozásnak, annak figyelmébe ajánlhatom
Becker F. Ágost Rousseauról szóló füzetét az Olcsó Könyvtárban, a
melyben megtalálhatja mindazt, a mire szüksége van.
Budapest, 1911 május 1.
_Schöpflin Aladár._
ROUSSEAU ELŐSZAVA.
Az elmélkedéseknek és megfigyeléseknek ez a gyüjteménye, rendszer és
csaknem összefüggés nélkül, eredetileg egy gondolkodni tudó jó anya
kedvéért kezdetett meg. Eleinte nem terveztem egyebet, csak egy néhány
lapnyi emlékiratot; de a tárgyam akaratom ellenére magával ragadott s ez
az emlékirat észrevétlenül olyan művé lett, a mely bizonyára túlságosan
terjedelmes ahhoz képest, a mennyi a tartalma, de túlságosan kicsiny
ahhoz az anyaghoz képest, a melyet tárgyal. Sokáig haboztam, közzé
tegyem-e és gyakran éreztem munka közben, hogy ha néhány röpiratot írt
az ember, ez nem elég arra, hogy meg tudjon szerkeszteni egy könyvet.
Hasztalan kisérletek után, hogy jobban csináljam, azt hiszem, úgy kell
kiadnom, a hogy van, meg lévén győződve róla, hogy fontos dolog a
közfigyelmet erre a tárgyra fordítani és hogy ha eszméim rosszak is, de
általuk jobbakat tudok kelteni másokban: akkor sem vesztegettem el az
időmet. Az olyan embernek, a ki visszavonultságából a közönség elé veti
irásait, a nélkül, hogy dicsőitői volnának, nagy pártja, a mely védi
őket, s a ki még azt sem tudja, hogy mit gondolnak vagy mit mondanak
róluk, nem kell attól tartania, hogy ha téved, tévedései megvizsgálás
nélkül fogadtatnak el.
Keveset fogok beszélni a jó nevelés fontosságáról; nem is fogom
bizonyítgatni, hogy a most szokásban levő nevelés rossz; ezren megtették
ezt előttem mások és én nem szeretem olyan dolgokkal tömni tele a
könyvemet, melyeket mindenki tud. Csak épen megjegyzem, hogy időtlen
idők óta folyton felhangzik a panasz a hagyományos nevelési gyakorlat
ellen, a nélkül, hogy bárki is jobbat ajánlott volna helyette. Korunk
irodalma és tudománya sokkal inkább szolgál rombolásra, mint építésre.
Leczkéztető hangon birálgatnak; hogy jobbat ajánljunk, ahhoz más hang
szükséges, a mely filozofikus fennhéjázásuknak kevésbbé felel meg. Annyi
sok irat mellett is, a melyeknek állítólag mindnek csak egy czélja van:
a közérdek, még mindig feledségbe ment a legelső közérdek: az emberek
formálásának művészete. Tárgyam Locke könyve óta teljesen parlagon hever
és attól tartok, heverni fog könyvem megjelenése után is.
Nem ismerik a gyermekéletet: mennél messzebbre megyünk róla szóló hamis
fogalmaink után, annál jobban eltévelyedünk. A legokosabbak is csak azt
veszik figyelembe, hogy mit fontos az embernek tudni, a nélkül, hogy
azzal is törődnének, hogy mit bír a gyermek megtanulni. Mindig az embert
keresik a gyermekben s nem gondolnak arra, hogy micsoda, mielőtt emberré
válna. Ennek tanulmányozásával foglalkoztam leginkább, hogy ha egész
módszerem képtelen és hamis volna is, egyes megfigyeléseimnek mégis
hasznát lehessen venni. Lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg, mit
kellene tenni, de azt hiszem, jól láttam meg azt a subjectumot, a
melylyel dolgunk van. Kezdjétek tanítványaitok alaposabb
tanulmányozásán; mert egész bizonyos, hogy nem ismeritek őket eléggé és
ha aztán ebből a szempontból olvassátok könyvemet, azt hiszem, nem lesz
rátok nézve haszon nélkül való.
A mi a könyvnek azt a részét illeti, a melyet rendszeres résznek
neveznek s a mely nálam semmi más, mint a természet útja, az olvasót ez
fogja legjobban zavarba hozni; kétségkívül ennek révén is fognak
megtámadni s talán nem is egészen igazságtalanul. Azt fogják hinni, hogy
nem is annyira a nevelésről szóló értekezés, a mit olvasnak, mint inkább
egy vizionáriusnak álmodozásai a nevelésről. Mit tehetek róla? Nem
másnak eszméi, a melyeket megírok, hanem a magaméi. Én nem úgy látok,
mint a többi ember; ezt már régóta a szememre vetik. De vajjon tőlem
függ-e, hogy más szemet adjak magamnak és más gondolatokat keltsek
magamban? Nem. Tőlem csak az függ, hogy el ne teljek a saját
véleményemmel s ne gondoljam, hogy egymagam okosabb vagyok, mint az
egész világ; tőlem függ, nem az, hogy megváltoztassam érzületemet, hanem
hogy ne bizakodjam benne tulságosan. Ennél többet nem tehetek, de ezt
meg is teszem. Ha néha nyomatékos hangon szólok, az nem azért van, hogy
az olvasóra rákényszerítsek valamit, hanem hogy úgy szóljak hozzá, a
hogy gondolkodom. Miért fejtsem ki kétkedő formában azt, a miben a magam
részéről nem kétkedem? Pontosan azt mondom, a mi elmémben végbemegy.
Midőn szabadon nyilvánítom érzületemet, annyira nem várom el, hogy
föltétlen érvényünek ismertessék el, hogy mindig hozzáfűzöm az
okfejtésemet is, a melyet mérlegelni lehet s a melynek alapján itélni
lehet rólam: de bár nem átalkodom is meg nézeteim védelmében, nem
kevésbbé szükségesnek vélem, hogy kifejtsem őket; mert azok az elvek, a
melyekben ellentétbe jutok másokéival, épen nem közömbösek. Igaz vagy
hamis voltukat megismerni fontos dolog s az emberi nem szerencséje és
balszerencséje bennük rejlik.
Javasolj olyat, a mi kivihető, ezt ismétlik nekem szüntelen. Ez annyi,
mintha azt mondanák: javasold azt, a mit tenni szokás, vagy legalább
javasolj valami olyan jót, a mi a meglevő roszszal összekapcsolódik.
Ilyen szándék bizonyos dolgokban sokkal agyrémszerűbb, mint az enyém,
mert ebben az összekapcsolódásban elfajul a jó és nem javul a rossz.
Sokkal szivesebben követném mindenben a hagyományos eljárást, mintsem
félig kövessem a jót: kevesebb ellenmondás volna az emberben. Nem lehet
egyszere két ellentétes czélra törekedni. Apák és anyák, az a kivihető,
a mit ti ki akartok vinni. Felelős vagyok-e én a ti akaratotokért?
Két dolgot kell figyelembe venni minden tervnél: először a terv
föltétlen jóságát, másodszor pedig a végrehajtás könnyűségét.
A mi az elsőt illeti, hogy a terv magamagában elfogadható és kivihető
legyen, ahhoz elegendő, ha a mi jó van benne, a dolog természetében
rejlik; ebben az esetben például, hogy az ajánlott nevelés megfeleljen
az embernek és jól hozzá legyen alkalmazva az emberi szívhez.
A másik szempont azoktól a körülményektől függ, a melyek bizonyos
helyzetekben adva vannak; olyan, a dolog lényegéhez nem tartozó véletlen
körülményektől, melyek ebből folyólag nem is szükségszerűek és a
végtelenségig módosulhatnak. Lehet, hogy valamely nevelés végrehajtható
Svájczban, Francziaországban pedig nem; a másik nevelés végrehajtható a
polgárembernél, a főranguak között nem. A végrehajtás kisebb vagy
nagyobb könnyűsége ezer körülménytől függ, úgy hogy lehetetlen volna
máskép meghatározni, csak ha külön-külön alkalmaznók a módszert erre meg
arra az országra, erre meg arra a társadalmi helyzetre. Ezek a
külön-külön alkalmazások azonban, nem lévén lényegbe vágók tárgyamra
nézve, nem tartoznak tervemre. Foglalkozzanak velük mások, ha akarnak,
kiki arra az országra vagy társadalmi állapotra alkalmazva, mely szeme
előtt lebeg. Nekem elég, ha mindenütt, a hol emberek születnek, azt
lehet belőlük csinálni, a mit én javaslok; és ha azt csinálnak belőlük,
a mit én javaslok, akkor megtették a létező legjobbat nekik maguknak is,
másoknak is. Ha ennek a vállalt kötelezettségemnek nem felelek meg,
kétségkívül nincs igazam; de ha megfelelek neki, azoknak nem volna
igaza, a kik még többet is követelnek tőlem; mert én csak ezt igérem.
EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.
ELSŐ KÖNYV.
Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az
ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja
a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak
gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket,
az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat
mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a
szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet
megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas
paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.
E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig
kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a
gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a
legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a
szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el
vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit
a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út
közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és
taposva hamarosan elpusztítanának.
Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,[1] a ki félre tudsz vonulni a
nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi
vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt
meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj
idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más,
de te neked magadnak kell emelned a korlátot.
A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember
nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a
míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek
nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl
elpusztúlna,[2] mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a
gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett
volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.
Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával
születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk
van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk
van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.
Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a
dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet
nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek
nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve,
melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.
Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben
különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem
jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és
ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és
következetesen él. Csak ez van jól nevelve.
Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a
dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli,
melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek
mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja
mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?
Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre
vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől.
Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt,
de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.
Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk.
Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az,
a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik
kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van,
megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.
A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez?
Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember csak kényszerből vesz fel és
a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények
megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott
növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve
azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább
növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember
hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük
azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly
kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás
érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb,
mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik
nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a
természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk,
megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.
Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak
ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy
mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni
vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint,
a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a
megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között
találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket
a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak
kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra
fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása
alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a
megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek
nevezek.
Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges
is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk,
mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az
embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang
lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a természetet, vagy a
társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni,
vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.
Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy
társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak
emberek s nem számítanak semmit a szemében.[3] Ez a baj elkerülhetetlen,
de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel
együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai
között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok
azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben
azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében
teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne
kelljen szeretnie szomszédjait.
A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes
egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A
polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek
értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi
testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják
a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől
és relativ létet adni neki helyette és átvinni az _én_-t a közös
egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az
egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római
polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is
kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát,
miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a
római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki.
Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és
diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. Ez, a mint én
látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.
A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak
tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában
háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.[4] Fölteszem, hogy ez a
nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.
Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a
csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.»
«Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a
templomba siet és hálát ad az isteneknek.[5] Ime, a polgárnő.
A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések
elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával,
mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem
ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike
lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.
Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy
kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen
álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig.
Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy
polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a
másik is.
Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két
ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik
különleges és otthoni.
Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato
Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik
csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a
nevelésről, a mit csak valaha csináltak.
Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. mutassuk meg Plato
nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a
magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az
ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.
A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé
haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: _haza_ és _polgár_
ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom
megmondani; nem is tartozik tárgyamra.
Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket,
melyeket kollégiumoknak neveznek.[6] Még kevésbbé veszem számba a
nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne,
elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket
formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra
vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a
tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit.
Kárbaveszett tehát a fáradság.
Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül
tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes
utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a
különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem
vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és
ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül,
hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók
lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.
Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz
a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára
nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak,
egyesülni tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el
volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni
lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni
hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni
kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk
ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.
Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül
sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról
van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger
háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt.
Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod
bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt
észrevennéd.
A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye,
mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára
kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos,
ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a
növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált.
Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a
nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok
maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja,
nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.
A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk,
hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem
töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban
állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy
jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a
természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani
akarom.[7]
Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona,
sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy
legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell,
mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén
lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi,
ut ad me aspirare non posses.[8]
A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk
legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az
én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy
az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban
áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk
együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az _educatio_ (nevelés) szónak
más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett.
_Educit_ obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus,
docet magister.[9] Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban
annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a
megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy
vezetőt kell követnie.
Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk
növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az
emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s
ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga
helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési
gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete
szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más
helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát,
korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat
mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert,
mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie
szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A
szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is
lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem
érzésére.
Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg
kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja
viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a
szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy
Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon
meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak
eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van
szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni.
Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink,
tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk
érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja,
hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves
korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna,
ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.[10]
Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem
egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember
a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják
egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi
formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.
Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy
alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van
alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak
kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok
felényivel boldogabbak nálunknál.
«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a
szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új
bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal
fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle
vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni.
Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra
vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából
kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi
szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben
kifolyhassanak.[11]
Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és
mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly
sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de
megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét:
mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.
Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése
elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre
szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe,
melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé
szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a
burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy
megszületett.
A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják,
csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a
gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a
különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek,
arányos testalkatuak.[12] Azok az országok, a hol bepólyázzák a
gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól,
angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól
féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek
őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan
bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.
Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és
vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak
akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van;
szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek,
felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt:
születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a
melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak,
kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele,
hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük:
volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.
Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta
az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni
gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen
gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit,
csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott
gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve,
bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene
kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne
törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha
elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére,
teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.
Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik
bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen
bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé
is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt
a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad
keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak,
violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem
engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek
tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány
óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de
alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb
kényelmességeinek egyike.
Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy
mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis
bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle
tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál
észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek
fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna
magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson
és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti
őket, hogy változtassák meg.
Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy
macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az
elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek
is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha
hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a
teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.
Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni
sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai
állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék
magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra
kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj
szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt
jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a
belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni.
Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon
megváltozni.
Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy
tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat
kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen
közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki
beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna
veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől.
Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse,
hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még
nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem
mások számára van rendelve!
Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire
elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő
tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői
az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom[13] és a magam
részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka
tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti
attól a vértől, a melyből lett.
De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És
vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint
emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet,
melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki
a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát
jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a
megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek
százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd
iránta érezni.
Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna,
hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel
tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az
anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más
nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet
saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja
iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek
ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?
Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a
gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor
a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát;
barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa
egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta.
Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és
keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett,
hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből,
hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy
megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.
Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő,
hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki
is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd
meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel.
Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi
rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje
kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi
ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé
tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé
megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér
kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér;
valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik
csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül
kell keresni a felvidulást.
De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk
megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam
újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon
életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek
rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik;
szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá
teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi
gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj
legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék,
hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a
természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a
férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.
Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet
vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem
akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság,
mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene
küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve
egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar
követni.
Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe
merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes
rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a
természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek
vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek
alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a
legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre,
melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó
anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az
igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését
és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket,
erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon
utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások
leányainak.
A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha
rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is.
A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége.
Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a
gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal,
mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül
vagyunk a természeten.
Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy
elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi
őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja
gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a
természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen
benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek
fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet
halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor
tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát
sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe.
Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről
beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba,
előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető
bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.
Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet
számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi
vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején
arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves
kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák
őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük
és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor
betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik
éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és
a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.
Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy
abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét,
megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély
megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott
ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás
tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak
erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk,
mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor
el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az
elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz,
merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna
bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha
egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz
neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem
bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül
hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak
erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne
vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek
tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog,
akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan
koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára
vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?
A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének
értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete
elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a
jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai
ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet
értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda
bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok
megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a
tanításai.
Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze
van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai
bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok,
mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra.
A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek
szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán,
pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból
folynak.
A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el.
Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg
is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik,
vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat
szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt
vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a
szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik,
mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná
ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek
előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek
imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá
tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.
A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata
szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is,
meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal,
melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem
veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét
szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a
mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a
mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak
épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá
tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek,
tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt
gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét,
gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot
és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet
embere máskép van alkotva.
Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a
pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek
hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül
sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy
az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy,
mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban
neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb
tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a
tehetség a buzgalmat.
De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a
kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó![14] Ne csodálkozzunk
rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük
gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy
nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás
benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka
lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői
háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban,
kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy
jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig
ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek,
nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint
az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a
család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell
térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki
nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?