„Uram Isten, adj esőt!“
Ez a fohászkodás ostromolja az egeket Mária lángba és füstbe borult
országa felől, hol áhítatos, ezeresztendős multunkba vetett törhetetlen
bizalommal, hol meg a bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.
Adj esőt, Uram.
Aztán békét.
De mindenekelőtt májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér
nekünk semmit a diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük
hasznát a békének sem.
Esőd nélkül elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz
mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az égboltozat
négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak
süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok
óvatosságával.
A csata már nekünk nem meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó,
megúnt lélekharang; az asszonyok bánata, rongyos gyermekek koporsószínű
arca, elerőtlenedett férfiak tántorgása olyan megszokott élmény, mint
szombatnak szerdára való következése; a hősi halál lett az emberi sors
természetes befejezése és a fájdalom egy hű eb, amely éhen kimúlik
gazdája sírján.
De a Te haragod, Uram, rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a
föld alatt az orosz mocsárban, az olasz hegyormon és otthon elsötétedett
lakásainkban.
Azt hittük mindeddig, hogy mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá
lenni a kétségbeesés láncait zörgető csüggedést; elküldöd ezután is
mennyei köszörűköveidet fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod
a tüzes csóvától, fehér barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a
dögvésztől és magtárainkat a kiürüléstől.
Benned bíztunk, Uram, mélyen a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó
tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes őszödet, amelyben már oly
távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a felhők alatt a
vándormadár kiáltása.
Vártuk, mint a rab a szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz
kék palástja alatt meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az
Indiákon a szelek évszaka.
A földünkre hajoltunk, mint napkelet hívője, hogy immár láthassuk
munkánk gyümölcsét, amelyet az elmult boldogtalan őszön, vizekkel
terhes, Noé-korabeli tavaszon elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel
a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk a májust a harsogó színű fűszáron, a
rétek lenge párázataiban, a jegenyenyárfák holdvilág remegtette levelein
és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük, mert soha úgy nem vártuk
drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram, akinek
megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlelkedve,
vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő
földalatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket és egymásra
néztek, mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a
délibáb zöld tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban
tévedező, kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét,
ahol eddig csak a zsineg szorítását érezte: – ezt hozta nekünk májusod,
Uram, első szakaszában.
*
Aztán halkan, mint a szél indul meg az erdőn vagy a hegyoldalban
legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a
tűz lovasa nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az
esőtlen napok.
Mint pihegő galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország
békésen elnyúló távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más
esztendőkben némi közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában
bizakodó egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papirsárkányait. A
városi anekdóta csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs
megelégedve. Nem volt még olyan termés Magyarországon, amelyet
sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte bizony nagyon ijedeztünk a
termelők jóslásától, hogy katasztrófa előtt áll Magyarország.
Ám a hírek mind hangosabbak, az ország búzatermelő vidékeiről érkező
arcok mind borultabbak, napról-napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az
ég és föld horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az
izzó napkorong, a felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült
földek láttára, már nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb
embernek, a levegő forró, mint a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a
termő mezőségek, mint égő városok közelében, a záporeső garabonciása
késlelkedik megjelenni a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja
fejét földesúr és orosz hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári
népdal helyett. Pesten olvasni kezdik az időjárási intézet jelentéseit
és az újságok meglódítják a vészharangot.
Néha átsuhant a láthatáron egy gyorsan tovatünő felhő, mint a kalózhajó
a messziségben.
*
Az este, amely immár a történelemé, június elsejét jelentették a
kalendáriomok, mint a megváltás, beköszöntött az országos eső. Felejtve
töprengés és reménytelenség, olyan nagyot lélegzett az ország, mintha a
béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.
Esett, szőkén, barnán, tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy
sietségükben elvesztették volna az egyenes utat az esőszemek, karikát
hánytak a tócsákon, mint a gyermekek jókedve, megmosták az árvaházi
növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat, felvidámították a
magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy más célja nem
leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a kertek új
szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a hervadó
orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték meg ruháikon
a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek felé, a magyar
éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott tagjaikat az
áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől barnára
pirult arcukat.
Esett, mint az ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az
új korszaknak, várva-várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint
az égi olaj, amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra
felragyogtatja; mint az élet, – úgy esett.
Elterpeszkedtek a mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli
szájához a vödröt, szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok és
égfelé nyújtották a karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi
tájairól jött komor felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték husvéti
kedvükkel a magyar hajadont, a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott
asszony módjára gömbölyödő mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket,
parton álló, szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket.
Kőrisfa-illata lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acélkardocska
nőtt bele a kalászokba ez estén.