A szent szövetség idejében játszották Bécs fehérharisnyás hölgyei, akik
olyan bő szoknyákat viseltek, mint a maiak, a szél belefujt a selyembe
és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a
térden alul érő, cikcakos szélű nadrág, amely barchentből készült Mária
Terézia óta és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig
viselte a tisztességes nő… csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág
nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk
Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat és oly
gyönyörűek voltak, hogy századok mulva is kívánatosan szállnak vissza az
elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól.
És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők
játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok,
akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a
Zrinyibeli kozák a vidéket, nem egyszer hamisan keverik a kártyát, –
hiszen nők – máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után… majd
egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a
gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek… kevernek,
osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek… megmutatják titkolt
természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat,
erkölcstelenségüket… Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk
hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani és panaszait meghallgatni
a Valet nevű tökkhetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is
meghívni az úgynevezett kártyás-délutánokra, amelyeket a hölgyek
fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve
fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a
szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire
izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távollévő
barátnők kerültek megbeszélésre: – a férfiak ültek, csodálkoztak,
meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában
képzeltek el s legfőbb vágyunk lett volna velük a folyóparton sétálgatni
alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy
szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni
az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő
szalonkabátban… Ám a nők észrevették magukat és a ramsli-játékhoz többé
nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon
helyekre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt
nem szégyenkeznek és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem!
Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymásközötti beszélgetését,
óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a
kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják és igazi érzéseiket
feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait… Vigyázz, szerelem,
mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok
vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében
nagyjelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke,
kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik
közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi
származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet
köntösül viseltél, a mindenható bűvészetet, amely ifjúságodat
kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az
andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába
nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzelemtelenül ér bizsergő
kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz és az ajkakról akár ítéletnapig
várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet
megválthatná… A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius
papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.
*
Némely szegény nő egész életén át a ramsli-asztalnál ül. A családanyák,
akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra
vágyakozó polgárnők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégis csak
hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy
férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők
reggelig a tökkhetessel álmodnak, – ámde a házi levegő, a fürdő, a
cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a
házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket
a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. – Ámde vannak
szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek,
mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az
úgynevezett társadalmi életüknél.
Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?
Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő,
szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sívár, üresszívű, fogadói port és
szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak ilyen
szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel
boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a
legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy
megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal,
éjjeli-őrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazók várnak, tovasuhannak
az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők
szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a
kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász
kezük… mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező,
meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás
kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan
életüket… Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap
ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat;
megfigyeltem, hogyan szállíttatják meg magukat a liftben, az
előcsarnokbeli iróasztalnál, a folyosón, – s felejthetetlen a hölgy, aki
pontos munkarendet vezetett éjjeli randevuiról, az órák és a szobák
numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap,
amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az
ajtót és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új
cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat,
amelynek eredete oly gyanus, mint életük és láttam hangulatnélküli,
boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint
a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.
Vajjon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték
volna szárazmalom-életüket?
Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg
kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott,
mit remélt és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az
ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tökkhetes mögött?