Vajjon lehet-e nőt szeretni, aki festi az arcát, a haját, a szemöldökét,
órákat tölt kézitükre előtt és gusztustalan vegyiszerekkel foltozza
bőrét, szőrzetét, ajkát?
*
Az ablakomból estefelé, – mily korán húzzák el az Angyali üdvözletet
Pesten! – egy táncosnő öltözködését szemlélem. Minden este olyan
gondosan öltözködik, mintha az utolsó álarcos-bálra készülődne. Ezentúl
többé nem megy bálba, vagy megölik hajnalban az utcasarkon.
Hegedűhúrszínű haja van, mint a vízbefultaknak. Körülbelül félóráig
tart, míg egyik szemét megfesti. Ezalatt nem igen törődik a világgal.
Fáradhatatlanul dolgozik a keze, a szerencsétlen kis garniszálloda
pókhálós szobája talán tündérkastéllyá változik körülötte; vagy csak
Luit látja most is maga előtt?… A fáradt férfiember, aki véletlenül
megpillantja, nem gondolhat másra, mint a Rókus mögötti zordon udvarra,
ahonnan olyan gyorsan temetnek, mint a bűvészet és ahonnan a Twist
Olivérek elindulnak apró lábaikon.
Vajjon minden nő kendőzi magát, mint a táncosnő?
A háború harmadik esztendejében könnytelen és borús a férfiak szeme
Pesten: most már jobban látják a nőket, mint például a tavalyi tavaszon,
amikor egy nagy szoknyalengés, megzavaró illatár, női párfőm volt a
város, amikor a nők először siettek ki új ruháikban, cipőikben, feltűnő
divatjukban a tavaszi utcára. Az újságok cikkeket írtak, a
négyszögletesre ült nadrágú öreg hírlapíró érthetetlenül csóválta a
fejét és a férfiak nyugtalankodva, szinte szuggesztió alatt nézték az új
háborús divatot, a nők hirtelen uralmát, áramlását. A térdigérő szoknya
hónapokon keresztül zavarta a közbiztonságot, amíg végre hozzászokhatott
mindenki; megtanulhattuk, hogy nincsen olyan drága selyemharisnya,
amelyet a nők fel ne vonnának a lábszárukra és nem kérhet a szabónő
ruháért annyi pénzt, amelyet meg nem adnának.
Mintha a nők megbuktak volna ezen a félelmetes tavaszon, amelynek
méhében forradalmakat sejtettek az álmodozók, pedig a forradalomhoz
sokáig kell füteni a kohókat Közép-Európában, ahol még manapság
hálósipkát viselnek a férfiak és csak a vagabundok óhajtanak meghalni a
barrikádon; a forradalom az éhező és szemérmes nyomornál is ijesztőbbnek
látszik, – jól neveltek itt a tanítómesterek.
A tavasz eljött s a nyárspolgár egyik nap zendüléstől tartott („a
franciák!“ mondták), másnap a békéről álmodott („a szociálisták!“ –
epekedve sóhajtották). Harmadnapra tovább folyt a háború és a nők piros
kalapjáról egyetlen újság sem emlékezett meg. A tavasz eljött, Anyégin
Eugént Pétervárott egy háztető kéményéről lelőtték, hazáját megvető
Byron is elszánta magát, hogy Arrasnál mezítelen mellét vigye a német
vasnak; jött egy tavasz, midőn Közép-Európában egyetlen szerelmes verset
sem írtak a költők, a régi készletből kellett megélni, Petőfit,
különösen a nemes Aranyt olvasták, akik a Tisza vize szőkeségű
költészetű verseket kedvelik; míg a kékfrakkos, hosszú mellényes, fehér
kravátlis mult századbeli tündöklő francia költészet: Paul Verlaine és
társai (Tóth Árpád különös fordításában) elandalított egy letűnt kor
holdas hársfái alá, – régi nőket, régi érzelmeket, elfelejtett dalokat
hozott a tavasz, amely melódiákhoz nem találunk itt nőket, akikre e
nemes kosztümök, liliomtiszta érzések, merengő jelzők és álombeli képek
illenének.
A modern piroskalapos nőnek nincs költője, – szegény, ő úgy megy el e
kor gonosz történetével, hogy annyi emlék sem marad utána, mint egy
kékmacskabeli táncosnő után az öreg urak szívében. E korszaknak nőiért
mintha egyetlen költeményt sem írtak volna s nem akad bárgyú lantos, aki
meghalni akar a szemekért; csatába se mennek a visszautasított
szerelmesek, mint a háború első hónapjaiban és szinte céltalanul leng a
szoknya, virít a kalap, tolong a női báj a városon. Zsoldosok, átutazó
katonák, fáradt hősök mohó kortyai hangzanak csak a forrás körül, amely
azelőtt az áhítatos szerelem felejthetetlen repkénye mögött csobogott,
míg most nyitott, fogadói kút módjára az országúton áll és a poros
fuvaros, zsibbadtlábú kupec, rongyos vándorkatona megmerítheti benne a
sapkáját. E korszaknak nincs költészete, a piroskalaposoknak nincs
lantosuk, szerelmet, rajongást immár csak a megholt nők ébresztenek, míg
a jelent szinte behúnyt szemmel érezzük, mint az imádott, tiszta Évát,
ha Madách forradalmi jelenetét játssza az Ember tragédiájában. Az
elárvult, kigúnyolt, végleg szerelmi hajótörést szenvedett modern pesti
nő még nem jutott el odáig, hogy vigasztalást keressen. Csak szórakozni,
önmagát tükörben nézegetni, kis agyvelejével csak mulatni vágyik. És
hogy hódoló lantosát se nélkülözze, megírják a „Kedves Mestert“ a
tiszteletére. – Ezzel körülbelül rendben volna a modern pesti nő
arcképe.
*
Pedig van jóság a világon, végtelen nagy jóság, amely nem a zárórát
tartja az élet legszerencsétlenebb intézményének; női nemesség, amely
halkan, észrevétlenül dudolgat magában; tisztaság, amelynek érintetlen
fodrára nem száll a mulatóhelyek s utcák pora… Van szemérmes, hallgató
nyomor, van ócska ruha, van félretaposott sarkú cipő. Van imádság és
tiszta sóhajtás. Van kendőzetlen arc és buzgón szerető lélek. Van Égbe
vetett bizalom, megingathatatlan hit, minden földi kínt pótló szeretet.
De ez most még nem divat Pesten, pedig már néha úgy látszott, haldoklik
a kankánélet a városon, az utóbbi kenettel közeledik a bánat és a
szegénység.
Majd eljön a jóknak, ifjú arcukat és szívüket tisztaságban tartóknak, a
rongyos cipősöknek is a divatja.
Csupán az a félelmetes perspektíva, hogy ezt a divatot azok is hordani
fogják, akik most itt szaladgálnak, félig megőrülten. Félretaposott
sarkú cipőben járnak majd a delnők, ha ez lesz a divat. Miről ismerjük
meg a szenteket és a mártirokat?