A varjak többször nyugtalankodnak ez időtájt, mint egyébkor. A húsvéti
fák (amelyek oly halkan, észrevétlenül rügyeznek, mint a
gyermekszerelem), az ő hangjukkal, fészkükkel, baljóslatú fekete
figurájukkal vannak díszítve. Bozontos tanyájuk a fatetőn úgy leng a
szélben, mint a Bleak House környékén egykor az angol regényben. A
napsugár, amely déltájban oly meleg, mintha minden erejével kezdeni,
meghódítani, ráerőszakolni akarná a tavaszt az elhitványult világra,
érdektelenül hintáztatja a fekete madarakat magas állomásaikon. Az
elcsöndesedett, elnéptelenedett falusi tájon csak a varjak, csókák élik
régi életüket. Fészket raknak, feltünően hangosak, tojásaik miatt
nyugtalankodók, míg az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt
elhaladnak, oly csendesek, hogy az is meghallatszik, ha két csirke a
szomszéd udvaron összevész, a favágók munkája nagy messziségből jelt ád,
míg a hajóács köznapi kalapálása olyan feltünőség az elhalkult tájon,
mint régi időben a gyorsvonat szédületes robogása. A varjak élnek és
céltalanul piros szoknyában néhány nő, aki már igazán csak azért viseli
a tarka köntöst, mint a bújdokló cinke színes mellénykéjét. A nap süt.
Erőszakosan, tavaszt, életet, megújhodást, gyönyörű ifjúságot a németek
gránátjainál hatalmasabb erővel diktál a gyászbaborult, öltözködni se
kívánó földbe. Ismét fordul egyet az emberi élet a megfiatalodás,
kiszellőzködés, újrügyezés és szerelem felé; bármit írnak is az újságok.
Tavasz van, ifjúság, új élet, remény és friss kedv van, ha a földgolyó
közepéig fölszántják a föld hátát a kietlen lövegek, mindenáron
gyönyörűséges a napsugár, szagos a fenyőfa levele, fehér a rétivirág és
lepke jön a déli szél hátán az ismeretlen tartományból, amely az álmodó
embernek a homlokára száll. A hadseregek kimeríthetik izomzatuknak végső
erejét, forgáccsá lőhetik az ágyúk csövét, meghalhat még egypár millió
ember: az évszak, amelynek ideje elkövetkezett, oly ártatlanul,
nyugodtan jött át a nedves réteken, mint egy ingesgyermek. Az emberek
legfeljebb nem látják meg az új rügyeket, ifjú füveket, zsendülő
szeleket, friss vízáramlásokat, amelyek az évszak beköszöntével a
világra elkövetkeznek. Nem figyelik meg az emberek, hogy a folyók
gyorsabban futnak, a kakasok más hangon kiáltanak, a csendességnek
hangja, a felhőknek színe, a napáldozatnak tüneménye: más már, mint
tegnap volt. Legfeljebb csak az emberek nem törődnek azzal, hogy az
erdőnek különös illata kezd lenni; a hegyek elmerengenek a látóhatáron,
mint terhes fiatal nők; a hold kora délután felkúszik a nyárfák hegyére,
mint titkolózó szerenád, hogy lássa szerelmese búcsúzó képmását a
napnyugati határon; csatában járt katona hosszadalmasan lefekszik
szülőföldje mezőjére és halkan kotyog a bor a kiszáradt kulacsban,
mintha a zordon téllel elmult volna az ő érdagasztó bátorsága is; ódon
szagú könyvek és vénséget lehelő pincegádorok, régi hordódongák és a
téli estéken százszor telerajzolt haditérképek, tavalyi rögeszmék és
végnélküli szomorúságra beállított óramutatók a családi órán: – mind
idejüket multák, midőn a konok, háborúba zsinegelt, szégyenpadra tett, a
becstelenségek kalodájába zárt emberiség még mindig nem akarja látni,
hogy tavasz van, máskor áhítatos, fiatalságot, új boldogságot, drága
reményt, szitakötő-szárnyú terveket ígérő tavasz… Az évszak azonban
semmibe sem veszi az embereket, csinálják ők tovább a maguk dolgait,
mint megőrült ácsok az akasztófákat: az évszak, a gyönyörű, eljött a
fáknak, folyóknak, réteknek, madaraknak, jelentéktelen kis füveknek, egy
tisztásnak a fenyveserdőben s egy orgonabokornak a kedvéért. Eljött,
mert szereti reggelenkint új festékkel díszíteni a háztetőket, friss
harmatokkal a park bokrait, új nedvekkel a réteket és jószaggal a
magános kutakat. Neki az a fontos, hogy a pusztai vadmadár az azúrnak új
tükörében füröszthesse meg tollait, az akácfa nagyot nyúljon, mint
virágvasárnap a növendékleány, a varju jajgató károgással űzze egymást a
pusztaház körül és a bokron kékes álomfoszlány maradjon reggelre a
virágokkal álmodott éjszaka után.
Mi köze a tavasznak az emberekhez?
Még annyi sem, mint a visító malacoknak a kukoricához, amelyet kis
csirkéinek szór a gazdasszony az ól előtt.
A tavasz eljön és drága, erőszakos, rendbontó ölelkezését az emberek
helyett majd kis csirkéken, énekesmadarakon, néma nagy fákon, hallgatag
réteken és a maguk nyelvén beszélő vizeken próbálja meg. Néki mindig
kedvesebb lehetett egy vadrózsabokrot megcsókolni, mint egy unalmát űző
embert.
*
Nézzük a falut, amely oly néptelen, mint a régi tölgyfaerdőség, ahonnan
elköltöztek a bajuszos cincérek, serény harkályok és életteljes
disznókondák. A kakasok oly messziről beszélgetnek, mintha egy másik
tartományból közölnék mondanivalóikat, ahol béke és csendesség van s a
nők oly halkan mennek a házak fala mellett, mintha elveszítették volna
minden bátorságukat az élethez az elmult három esztendő alatt. Még a
házőrző ebek is gyávábbak lettek és a kovács nagyszerű kalapálása, amely
faluvégi hangba könnyen elképzelhette a merengő: ősei megérkezését,
utazását, kisterjedelmű tennivalóját, étvágyát és utazókabátját, a
kalapálás oly fáradtan hangzik, mintha megúnta volna a fegyverek
készítését; patkót, kerékszöget szeretne csinálni az a kalapács.
A falusi ember élete nagyjában hasonlít a régiek életéhez, amelyről
gyermekkorában hallgatott az unoka, a szabadságharc utáni magyar
életről.
Itt foglalkoznak titkos írással, amellyel nagyapáink leveleztek, midőn a
vagabundok mindenféle hamis hírlelésekkel férkőztek vendégszeretetükbe.
Akkor a közelgő Klapkáról, meg a bujdosó Kossuthról írtak egymásnak
titkos leveleket a szomszédos faluba, amelyet kalapja alá rejtett a
cigánypostás. Most még ártatlanabbak e levelek a régi jámbor
óhajtásoknál. „Bözsikém, vasárnap Pesten leszek, remélem, megkapom az
ígért két puszit…“ írja valaki egyiptomi hieroglífekkel. A tél és a
háború hosszú. A dob kutyabőre esténkint várja a titokzatos ábécé
jeleit. A falusi úriember úgy eltávolodik a „modern“ életből (amelyhez
már javában közelgett), mint azok a régi muszka regényhősök, akikről a
halhatatlan Turgenjev Vadásziratai című könyvét írta… Az esték
végtelenül hosszúak, úgy halkul el az élet, mint a mécses lángja. Örülni
többé nem lehet a farsangi álarcoknak. Elvitték a magtár javát. Az
ősapák félszeg olajfestményei olyan ijedten néznek alá a falról, mintha
ők, a másvilágiak sem tudnák, hogy mi következik ezután. Az öreg
cselédek hosszasan bámulnak az estébe. A fák különöset sóhajtanak. A
földesúr titkos írással levelet ír egy ismeretlen nőnek.
És hosszan, szinte másvilágias tekintettel néznek egymásra az emberek,
ha találkoznak. Már nem szokás beszélgetni sem a háborúról, mint
valamely családi szerencsétlenségről. Már megszokta mindenki, hogy olyan
csend veszi körül, mint a tengerfenéken. A boltban minden nap elfogy
valamely régi portéka, amit többet nem lehet kapni. Senki sem
csodálkozik. Mindenki nyugodt, mintha ez volna a természetes rendje az
életnek. A nagypénteki kereplőt forgatja ily egyhangúsággal a harangozó,
mint amilyen mostanában a falusi ember élete.
Napközben fotografáltunk a réten, mint a színészeket „felveszik“ Pesten,
pattant a kis masina, izgatott volt a lencse előtt a nő és férfi és a
nap eltelik azzal is, amíg a napsugárból papiroskép lesz. Régi
regénykönyvek, – a nagymama olvasmányai, – lekerülnek a padlásról.
– Pesten tán másképen éltek, – mondja a falusi uraság – itt meg kell
elégedni gyertyával. Az eleim gondos emberek voltak. Eltették a
gyertyakoppantót.
*
Tavaszi éj van, holdjárta utcákra bámulok, a láthatatlan rügyek kibujnak
a gallyak tetejéből, a földből egy kis fű nyújtogatja a nyakát. Hová
szöktél tavasz az emberek elől?