Miért piros az őszi reggel?
Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat
korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort,
ingyen, jószívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret
eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák,
mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az
idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De
tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér
drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb
borunkban is, amely el tudná felejtetni a testvér szenvedéseit, a magyar
vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal
hálálkodnának megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg
az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem,
ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt:
nem térülne vissza egy percentnyi érték sem a veszteségekből. Azért nem
kell irígyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak
a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik
belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papir, még a legnagyobb
bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira
megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit
visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna
az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan
szüreteljünk.
*
Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet
megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a
rozsdától.
A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az
érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős
lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három
esztendő alatt, gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal
hozni a kalendáriomba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott,
kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről
beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug
sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papirhulladékot,
hogy legyen miből fidibuszt csinálni.
Visszanézve innen, e reménytelen ürből az elmult szeptemberekre,
ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el
magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a
világról, ismerőseinkről és önmagunkról.
Jött egy szél, amely elfujt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk,
amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az
igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába
ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán
árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró
vándorlegényt a napvilágra vonni.
Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az
akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol,
suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész,
lefüggönyözött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét és suba
alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a
bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város,
mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hüvösödő őszi éjszakában
az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem
lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka
miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már
összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem
riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert,
fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zseníje arra szorítkozik,
hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban
merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri
fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem
tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az
utcasarokra áll, hogy verseit árúsítja. A nők, szegények, végleg két
táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan
ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem
mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon… A másik
oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú
anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban.
Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek
egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi
csaló nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy
utólérje őket. Falrahányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek
még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé vállott
szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert
bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez
az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a
háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az
emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt mindent
katona és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett,
hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört és
Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végkép
elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség
nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást.
Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld.
A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az
oláhok Erdélyben.
Ez volt az a világ, amelyben éltünk?
Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle
hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor
félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De
elkezdett korogni a has.
Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik,
miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg
volt írva?
Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi
fotográfiáról.
*
Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés.
Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A
sorsnak olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem
minden csak bánat.
Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne
többé jókedve senkinek Magyarországon.