Tihanyban, az égbenyúló kolostor ablakából kitekint a holdfényes
balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a háború első napjaiban a
könyvtár-csöndes, öregség-nyugodalmú és bölcsesség-lámpású zárdában
megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért és fogadalmat tett az
erkölcsös életre, amíg a háború odakünn dühöng a világ felett, amelytől
a szent öreg papok megvédelmezik a hozzájuk menekedett vándort. R. W.
kipislant az ablakon és magában azt kérdezi:
– Vajjon tart még e háromszáz esztendős háború?
Megnézi a kalendáriumot. A zárdai, homokóra-hangú csendben sem pihen az
idő. Gergely naptára 1917 július 28-át mutat. E héten mult el Pantaleon
névnapja, akire mindnyájan emlékszünk abból az időből, mikor „tavaszi
hullámok“ surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az
almaarcú és körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol útszéli
feszületnél a kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már
azok az emberek, akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa
napja, a háromszáz esztendős háború évfordulóján. A régi
képeskönyvekből, festményekről, az Odeskalki-család gyűrű-gyűjteményének
aranyairól komoran néz a szakállas pápa, aki maga is a világ egyik
legjelesebb műgyűjtője volt. Itt a negyedik évforduló, – mintha az egész
élet, a halpénz módjára elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges,
oroszlánszakállal díszített férfikor és a kályhatűzben régi szőlőtőke
módjára sustorgó öregség elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden
régen volt, ami azelőtt volt. Az élő emberek emlékezetében,
életmódjában, gondolkozásában, a jelent a multtal összekötőhídon egy
ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt tengeri hajók kívül. Mintha
már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok úsznak a habokon,
égbenéző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a béke, az élet,
az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben, halálfejű
hajósok vezetésével úszik az emberi élet hajója. Semmi sem maradt meg a
régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból, bárányfelhő
ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos tervekből és
mérföldmutatókő módjára, földbecövekelt elhatározott tervekből.
Egy marék hamu sem maradt a háború előtti életünkből, mindenünk semmivé
lett, amit eddig vagyonnak és értéknek hittünk.
Először, meghalt az ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az
ifjúság fogalma a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges
hangzatokat jelentette a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A
halállal való vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja
jut eszembe, midőn fiatalembert látok. A szűzleány fehér koporsóját
ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben,
amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard
hegyére citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető
felé. A gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába,
vagy a tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma
rajongva kapaszkodik egy rekedthangú, fogatlan, félrecsapott kalapú,
duhaj cimbora karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent,
amely édes, mint a séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen
emléke, amely merengítő, mint az óbor a magános lugasban; nincs
elzsibbadt fogfájáshoz hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről,
elszállott szavakról, papirsárkányként elrepült érzésekről; nincs még
távolsága életének, amelynek tájképében elandalodhatna, mint Himfy
dunántúli halmain és völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó
szálladoz, mint a pókfonál, Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a
gyalogösvényen a rőzseköteg alatt, inges kisgyermekek hemperegnek a
patak kankalin-levelei között… még ő nem látta ezt a tájat, s máris
búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves arctól, amelyet elfutó
vonat ablakában láttunk.
Megszakadásig ólomsúllyal nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje
az emberiség szívére három esztendő óta. Vajjon el tudjuk-e felejteni
valaha a szép reménységeket, az üde növendékfákat, a pisztrángkedvű
fiúkat, akiknek hősi halált ígért a költő s ők elmentek meghalni? Vajjon
mind megöregednek a halottak a csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a
diák elhallgatott szíve, mint az öreg népfelkelő korhadt csontja?
*
Scott Walter regényében olvasom egy helyen:
„Dicsőség! hát az a rozsdás vért, amely ott függ egy bajnok magános,
beomló sírjának gyászcímere felett; – az elmosódott vésés a kövön,
amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő
zarándok számára; – hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas
érzést, szeretetet feláldoztok és hogy életeteket boldogtalanságban
töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?
Vagy olyan varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család
szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért,
hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket vándor hegedősök
dalolnak el ittas cimboráknak az estéli söröskupa mellett?“
Pedig templárius lovagokról ír, akik a szentföldre jártak, szaracént
öltek, pogánytemplomot raboltak és szívükben elhalt a bús hang, mint
sovány csikasz torkában az üvöltés.
És hányan mentek és mennek a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy
aztán emléküket, lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kúsza
repkénye; elhangzott éneküket felváltva a kondás dudája.
Nem kell a bibliába nézni, a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét
lássuk az elmult háromszáz esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen
majd felejteni kezd az emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi
neveket, acélcsörgésű fogalmakat. Nagyon sok idéig nem szabad majd
beszélni erről a háborúról s résztvevőiről, amíg a sebek végleg
behegednek. Mennyi nevet kell elfelejteni, amelyekkel megtöltöttük
aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia, angol, olasz, belga,
orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.
De addig folyik a vér.
Folyik a vér, amely ifjú, még ha öreg ember szívéből lövel is ki
utoljára, leomlanak a büszke karok, mint megnyugodott kévék a síkságon,
a földalatti zene még mindig hangzik a kísértetjárta országokban és a
hunyorító tavak, lágy lombozatú erdők, csöndes nagy mezők és
visszafojtott szívverésű, fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal
trombitája harsog. Vért, vért, ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a
láthatatlan sárkánynak, amelynek szomjúsága nem csökken harmadik
esztendeje.
*
Az évforduló éjszakáján elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A
sarlóalakú hold szarva piros. Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán
lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a merengő. Úgy látszik, már csak
a könyvek maradtak meg a régi világból.