Talán soha annyit nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az
esztendőben.
Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a
nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és
népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való
megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az
álomlátás. Fehérlepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó
reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat.
Későbben, a kultúra jöttével, dr. Freund tanár úr módszere alapján
estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a
tudományos rendszer, amelynek alkalmazásával legbizarrabb álmainkat meg
lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi
professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember
megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet,
fülöncsíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz,
regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és
legkövérebb angyal álombeli hempergése néha igen sivár élménnyel volt
összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még
önmaga előtt rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az
álom-magyarázatból.
Most ismét álmodnak Magyarországon és az álmokat nem mindig lehet
megfejteni az eddigi kulcsokkal.
*
Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon,
csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú
szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata,
mint akár a temetőben.
A jobboldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok,
nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember
jobboldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy
még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek és a
szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a
kabátjába… Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, mint a régi álmoskönyv
kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom
viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be
lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány
boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban
sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de
emlékszik is ezekre az álmokra élete végeig. Míg legtöbbször bizony csak
a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes
vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az
álombeli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember
rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya
elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában
tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincsetlen ember az
élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombeli pénzt
megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az
éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után.
Az álmok szigettengerében, a tarka papagályok szigetén tanyáznak a
gyermekek és a szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem
lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem,
hintázza magát a ringó galyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár
és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A
gyermekek álmait a dajkák is megfejthetik, míg a szerelmesek
látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű
lírikus. Akiket ők csodáknak néznek, azok természetes dolgok. Amit ők
álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona,
értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sokezer
fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést s
így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő,
aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok,
az exotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt
tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit épen
akarnak. Vajjon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az
erkölcs egy megúnt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznának az
epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a
megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak és odakünn
hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Fauszt doktor
Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a
tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven
állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek
létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadirig
feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség
jóltevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat
írná le egy isteni toll.
*
Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy
vándorcigánynőkkel álmodott; pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott
mindig politikával Angol-királynőbeli lakásán.
Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint „sorsdöntőknek“
mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három
esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag
szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A
jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a
hókuszpókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a
meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajudott a föld,
amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyosan
most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak
szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve
üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra.
Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a mult század ama
időszakában, amelyet „kis negyvennyolcnak“ is neveznek.
Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott
katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ezidőtájt kezd álmodni
a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háborúelőtti korszak
emlékeivel: a békével.
Mi lenne, ha már béke lenne? – kezdik játékaikat az elfojtott álmok,
amelyek zord télen véres borzadalmakat, elkeseredett belviszályokat,
utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan
fordult balról jobbra az álomlátás.
Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná
jutalmát az elmult három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a
gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenziváról,
csatáról, tengeralatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a
holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra
elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!… A
kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő mult el
azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldelő erdőkben, nőknek virágot
téptünk és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy
mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek,
menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek és a piacon az asszonyok
verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket,
amikor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az
éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs megszokta a
rongyos cipőt, a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja
meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy
lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap
reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz
értéktelensége és a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd…
Mi is lenne, ha egyszer béke lenne?
Mi lenne?
Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem
lehet nyúlni hozzájuk. Csak fujni lehet ez álmot a levegőben, mint a
gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.