Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen
benne mostani lakossága.
Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás,
a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel
sem kevesebb.
Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem
lágyulna meg egyetlen szív a városban.
Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a nőiruhát, a cipőt és az ékszert, az
sem volna megfizethetetlen.
És, ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten,
azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik
esztendejében.
*
Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a
menazsériának. Vándorcirkuszok, utazóállatseregletek, felpakolt
komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a
régi élethez szokott orrokat csavarja.
Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob- és Király-utcának régi
sajtszaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak,
ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a
rothadt szilva- és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk
sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha-illata
keveredett a kapualatti kis serházak hordó- és virstli-szagával, midőn
eljött a kánikula és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő
szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti
lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek
el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon
mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk
lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes
ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni
szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha
lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a
meleg pesti éjszakát.
Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a
lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen
természetesen és kedve szerint. Nem egyszer gondoltam ilyenkor, hogy
olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le
vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a
zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a policáj,
befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó
kisgyermekeket talál a házban.
De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák,
a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacré Coeur hálótermének
leheletei voltak a kigőzölgések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy
Budapest egy nagyszemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel
fehérített lábú, élveteg, de dolgos, búján kacagó, de erkölcsös, kihívó
tekintetű, de a kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset
vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a
költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a
nagymama elefántcsont-amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak;
tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös
prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és
nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Dunapartra; a
cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetszenek; a lányoknak
nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics-lányoknak; a titkos kis
legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a
kártyavetőnőhöz, a manikürhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak
Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a
breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett és Budára csak azért járnak
felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama
születésnapjára.
Most: visszanézve e régmult, háborúelőtti időkre, mily kívánatosnak
tűnik fel az elmult Pest! A rosszszagúnak, az erkölcstelennek, az
elzsidósodottnak csufolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek
látszó, Párist ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő,
leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi
kalandra berendezett régi Pest! Üreszsebű költők és fáradhatatlan
ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos,
kaszinós, lóversenyező, kártyaéletet kezdő, menekült „gentry“-nek! De
Pestje annak a másik, tiszteletreméltó középosztálynak is, amelyet a
szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott és hivatalt,
foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt;
az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi
selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők
vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet és majd
csak az unokák vonják fel újra a dupla-címeres pecsétgyűrűt.
Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenkint a keleti
pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó,
lelkes szíveket, zöldelő reményeket, hitvallásokat és dologra kész
karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó
bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé
kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett
meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő
ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel
vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak vagy tunyán nyújtózkodnak;
a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot
látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked
ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a
jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják az újonnan érkezettet és a
legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy
józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek
hónaposszobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják
a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák,
könyvtárak, hivatalok, olcsó kis korcsmák, varróleány- és
perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a
multba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó
fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a síma
nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és
tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a
szerencse kézzelfogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a
negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet
nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy
reménytelenséget… Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a
városban!
*
Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából!
Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a
lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a
legvastagabb fákat és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb
embereket, – ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembe kerülni, alul
marad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet-szaga,
mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a
vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet.
Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban
szegény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna
Károly-csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás
csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben
a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de
valódi arcképét rajzolják meg Budapestnek.
Megrőkönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros
felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a
zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig
lakott pesti bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre?
Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A
bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó
mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már
felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párisi fametszetekre emlékeztető
kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák
járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos
bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott
bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk,
midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, sokszor
ordináré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A
háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy
negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható
visszaemlékezéseket az elmult városi életről, divatokról, gavallérokról
s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az
utcára, mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek
divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és
rossz monoklival az utcasarkon és azt hiszi, hogy még a régi iskola
szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell
temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a
világháborúban.