A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a taliga,
amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó
útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon sokszor láttam;
többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű polgártárs
maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol tavasz van,
friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek és szokatlan, sohasem
látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett vágyak
helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett; a
nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok
ugrálnak fel a közelgő lépésre; fiatal szerelem-íze van a kenyérnek s a
víznek: – utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az
arckifejezést, a megnyugtató gondolatot, a kedély bázisát, amelyeknek
segítségével majd tovább folytathassuk az életet. Talán lehetne valahol
felcsípni egy kis boldogtalanságot is, amely nem egyszer jó orvosságnak
bizonyult a legbetegebb embereknél.
Hová megyünk?
Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ tavaszi programmját,
amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön és a különböző
hotelek reklámcéduláival megtelt a krokodilusbőr, amit egykor nagyon
elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás
trónusán, mandulametszésű szemével, egyenes orrával Kleopatra királynő
Kairóból, a Grand Hotel Continentalból. Majd a jeruzsálemi alkonyat kék
kupolákkal és félholdas mecsettel: Hotel Fast, (Früher: Lloyd Hotel)
céduláján elandalít. Itt maradt a merengő emlékezet jeléül a Hotel
Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából. S mint a nagyvilág és nagy
hullámzatú élet szigete emelkedik szabályos kertek között egy ötemeletes
palota, amelynek neve Grand Hotel Harter Mediterranée Montecarlóban.
Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a tavasz és a nagyvilág
ölelkeznek és a régi világbeli, szinte legendává lett örömök úgy
csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és
hagyományokból ismert világrész elszokott gyönyörűségeit és a multon át
most már jól meglátható, unott tennivalóit jelentik az arany-piros
cédulák az alligátor bőrén. Fanyar íze régi szivaroknak, csókoknak,
pezsgőknek azt a korszakát jelképezik életünknek, midőn már úgy úntuk az
örömöket, az egyhangúvá lett életgyönyörűségeket, természetessé válott
duslakodást ételben, italban, nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte
elfelejtettük belső életünket, lelkünket, áhitatunkat, állativá lett
emberiség, neuraszténiás, elkényeztetett, dologtalan emberek tömege
üdvözölte őrjöngő kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a
szívére a kezét közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb
ember: – vajjon nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó
reménységekkel az utcai csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a
háború első napjaiban? Mintha mindenki megúnta volna ez időtájt a régi
élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a
Riviérán, a husvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában… A
nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a
kényelmes hálókocsik, udvarias szolgákat és a megkülönböztetett hotelek
mintha egy nap alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn
dobolni kezdtek az utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell
maradni. S egyszerre kedves és érdekes lett a megúnt szülőföld. – És
most már olyan régen tart a házi-áristom, hogy szinte félünk tőle, hogy
egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Előlről kell megtanulni a
külföldi szállodák nevét, a vasúti útmutatót, a frank és gini
árkülönbözetét, a kokottokat és a portások keresztnevét?… Mily megúnt
dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk pirosítják a láthatár
kárpitját!
A konfortábli a nyugati pályaudvarhoz ér. Soha sem látott arcok,
elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai
mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt
sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás vonulna át az
országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy megzavarodott, biztonságában
megingott, futó embernyáj a vonat közönsége. A háború elől menekülnek a
háborúba. Kofák, kupecek, feketekendős nők, katonák, katonák… Milyen jó,
hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene ültetni,
ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.
A tavak országában visz a vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is
hívnak.
Kecskemétig nem igen látni még vizet, csak napfényes, drágalátos
síkságot, amelynek végében a Mátra erdősége setétlik, mint a népmese.
Erre a medvehátú, kék hegységre járnak fel megpihenni a síkság
pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor még voltak
pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a
délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő
ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok;
de már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat,
mint ifjú ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra.
Majd fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt.
Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka galyain olyan kis gömbök maradtak,
mint ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely
második fejekben a huncutság lakott. Tavasz van, – a Mátráig olyan az
alföldi rónaság, mint egy kezdetlegesen épülő város: csatornáival,
árkokkal megjelölt építési tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan
gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy hónap mulva felépülnek a templomok
zöld galyakból, a házak emelkedő vetésekből, rétek, legelők jó szagában
fehér virágaikat szórják a barackfa-menyasszonyok. Most még csak
virágvasárnapi szentelt barkát látni a kecskeméti állomásokon a fiatal
nők kezében.
Elmarad az állomás és a piroskalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre
váró puszta kertek és néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az
emlékezet ágaskodik fel az elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az
éji zene zengett. Nagyon régi könyveket kell fellapozni, hogy nyomára
találjunk a búfelejtető szüreteknek. Félegyháza után pláne 1800-ba kell
visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf utazott Magyarországon a török
határig és utazásáról könyvet írt. Akkor lehetett annyi vadász
Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott a Kánaán
felett.
A tél zordon volt, mintha háborút üzent volna a földnek, régen látott
havak szakadtak nagy mennyiségben és az alföldi táj felett vérző király,
pirosuszályos nap egy vizes, tavas, pocsolyás tartományra néz vissza
nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke tószemek viszonozzák a pillantást,
mint Finnországban, amelyet az ezertó országának is neveznek a költői
hajlamú földrajzírók.
Lehetséges, hogy májusra oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna–Tisza
közén, mint amily rohamossággal jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már
Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a belvizekből eredt tavak, a
Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt olyan nádas, lápos, ingoványos
világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében volt, amikor 600 pár nagy
kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről épen most írt kis füzetet
Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő, gyönyörű madarak
kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében, a búzatermő
földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében, amikor a
Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza
ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a
térképekről, szoborbafaragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra.
És mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt,
amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg
tavasszal és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul
merengő partjait. Ezidén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a
földalatti tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok
között. Lehetséges, hogy tenger volt valamikor Magyarország helyén és a
tenger olykor vissza-visszatér a föld mélységéből.)
A madarászok, a nádasok között bujkáló természetimádók ismét
elmondhatják, hogy mily derék területek akadnak Magyarországon az
ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a madártudósok jobban
kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos nádasokat,
ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és kis
kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az
aranyásók zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki
fúrt nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad
bányásznak, aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes
érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A
daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából,
Japánból, Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A
vándormadarak különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is
indulhatnak. Víz van bőven. És az elmult esztendőben már megtanulhatták
ismerni a repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak
emberek ülnek e gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik.
Jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint
a május tündöklő szerelmei.
– Szeged! – kiáltják a vonat mentén.
A vadmadarak eltűnnek a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el,
ahol minden második nadrágos ember németül beszél.