A régi krónikás-vers szerint: „_a földi Kánaán, Európa Édene_“:
Magyarország olyan boldog ország volt, hogy benne élni gyönyörűség volt.
Sok századok előtt írta a verset valamely vándorénekes, amikor még
érdemes volt dalolni a hazáról és benne lévő földi jókról a füleknek és
szíveknek. Ma idegenül hangzik a szó. Megállunk fölötte. Miért földi
Kánaán az ország? Az igazi Kánaánt csak a bibliából tudjuk, a térképen
hiába keressük helyét. Lehet, hogy így vagyunk a másik Kánaánnal is,
amelyről a lantos dalolt.
*
Emlékeztek a nyárra, midőn nem volt elég zsák Magyarországon, az őszre,
midőn nem volt hordó s a bort vermekbe eresztettük, a télre, midőn
mindenki sódart evett, a harmadnapos hideglelésre, a gyomortágulásra, a
kenőasszonyra, a piócára és az emésztést elősegítő folyadékokra?
Emlékeztek, mikor mindenki elzsírosodásban, emésztési zavarokban kereste
betegségét? Mindenki húst evett és bort ivott s mégis oly
szerencsétlennek éreztük magunkat, hogy honfi-bú nélkül még lakodalomban
sem lehetett résztvenni. Amikor a nyári tüzek, a biztosító-társaság
rovására létrejött tüzek korszakát éltük. Gabonaraktárak, szénaboglyák,
megtelt csűrök, dús termések égtek el, – s a biztosító gyanakodva
fizetett. Midőn lábon eladta termését a földesuraság, krumplit a tótnak
meg a sertésnek termett a föld, ingyen adták a gyümölcsöt, eldobott
kenyérrel voltak megrakva a mértföldmutató kövek, a földeket nem aratták
le az utolsó szemig, szőlőt a venyigén felejtettek, tejen nevelték a
csirkét és a téli országúton is talált ennivalót a cinke! A tengeri a
dülőutat szegélyezte és arra való volt, hogy a delelő nyulat kiugrassza
belőle a kopó. Minden ló zabot kapott és a vadak, ürgék, hörcsögök
meghíztak a learatott mezőkön! Sertést azért is kellett tartani a ház
körül, hogy egyen, ami megegye a sok fölösleget. A faluvégi cigány
malaca épen úgy hízóvá lett, mint a földesuraságé. A tehénke mindenütt
talált ennivalót, hogy teje legyen. Az eperfa gyümölcséből egyformán
táplálkozott gyerek és baromfi. Kacsa és liba felnőtt a ház körül, hogy
a gazda észre sem vette. A méhek mézet termeltek és csikó, borjú jött a
világra. Fehérlő gulyák, világos mezőkként vonuló nyájak, földi göröngy
sűrűségű kondák és nádlábú, karcsú ménesek országa: hová lettél?
*
Boldog ember volt az arató, mert magának is aratott. Reménykedve várta a
molnár a gabonászsákokat, mert neki is jutott. Az új kenyérnek áldott
illata volt, amelyet szakértelemmel kóstolgattak az öregek,
összehasonlítván a kenyér ízét, minőségét a tavalyival vagy még régebbi
esztendőkével. Mindig emlékeztek egy olyan esztendőre, amikor több és
jobb volt a kenyér. De akármilyen kevés termett, mindenkinek jutott
belőle. Nem halt éhen senki Magyarországon. A szárazmalom körül, a
szélmalom dombján, az olajszagú, titokzatos szerkezetű gőzmalmok udvarán
elhullott annyi mag, mint kalász a földeken, abból megélhetett a
szegény, ha összegyűjtötte a maradékot. Kinek jutott volna eszébe, hogy
nem lesz kenyere Magyarországon? A falusi koldusnak szívesebben adtak
karéj kenyeret, mint rézkrajcárt. Összeszáradt a kenyér, mert nagyon sok
volt. Ínyesek, különösségkedvelők a katonaprófuntot dícsérték a cipó
rovására.
Júliusnak e napjaiban a gondos háziasszony asztalán már új kenyér
fogadta a kedves vendéget. A mezőkön még az aratók éneke hangzik, a
vadvirágok illatát veszik fel a földeken dolgozó asszonyok és leányok,
barnapirosra sülnek az arcok az országban, a nagybeteg is kimászik
ágyából, amint az új kenyeret várja.
Milyen a kenyér?
Milyen a termés?
A politika, szerelem, családi baj, anyagi gond, testi és lelki nyavalya,
örömtelen vénség és fájdalmaskodó kultúra-szomjúság július elején
leválik a magyarokról, mint a csigáról az elhasznált házikó. Megújhodik,
felfrissül, reményteljes életre ébred az esztendős balsorsban elfáradt
ország. Élénkség, jókedv, életvágy, remény jön az új kenyérrel, mint az
Úr testével. Felejtjük régi bűneinket, mulasztásainkat, elhibázott
életünket: új élet kezdődik a régi helyén.
Vajjon milyen lesz az új kenyér ez évben Magyarországon? Elhozza-e
magával az új életet, amelyre mindnyájan vágyakozunk?