Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön, akik
évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.
Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc és multszázadbeli, fehérnadrágos
gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a
kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben vagy kis
kalapkában, férjhezmenendő hajadonok és kerekszemű gyermekek érkeznének
meg a multból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman tanyáztak, fürödtek
és regényeket szőttek! – Nem igen ismernék meg régi helyeiket az egykori
fürdővendégek, új embereket találnának, akiket azelőtt senki sem látott,
más hangok hallatszanak a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A
magyar fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz
esztendő alatt sem.
Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben feküsznek, miután harcosok
lettek hosszú, békés évtizedek után és a táncosnők gavallérok hiányában
otthon maradtanak. A tó és az erdő, egy pár régi épület, a csizmahúzó és
az evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és a vacsorára, – a régi
magyar bőségre és olcsóságra már nem lehet többé ráismerni. A kis
tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet énekelve
töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan várta a
balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi szempontból
gyalógszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját élvező tanár,
diák, akit „szupplikáns“-nak is hívtak: a régi magyar nyár figurái
végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdótákba. A napsugár hevesebb,
mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak engedhetik meg maguknak a
nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz forint a
mellényzsebben.
Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hozza
visszafelé a mult időkből a régi furcsa vendégeket, széles csizmaszárú
öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat az emeletmagasságba nőtt
tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi esztendeje látogatják
vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort, kisüstönfőttet, esetleg
szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem akarnak nélkülözni. A
furmányos szekeren a tekintetes asszony egy kamrára való elemózsiát hoz
magával, drágalátos befőtteket, hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek
való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét,
mosdóját, fürdőkádját; a vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy
régi fürdői fogadóban nem egyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet
messzi földről hozott magával a fürdővendég, mert az órák nem mindig
megbízhatók.
Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi magyarországbeli
fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek eleink, korántsem
arravaló helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner vagy bárki
meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál, cigánynál, majálisnál
mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég: általában takarékosság
jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a fogadósnak, aki emelni
merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de perbefogják azt is,
aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi földről idegenbe került
magyaroknak.
Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy József, akik
majdnem egycsapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal
fogadtatnak mindenütt nyári unalomban. A poétázgató ember bízvást
elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba. A honfiak és
honleányok diadalkapukat állítottak. A női szívek fennen dobogtak. A
jókedvű urak összegyűltek a környékről. Az öregasszonyok nyomban
Petőfivel álmodtak, ha egy vándorköltő ment keresztül a falun.
*
Már régen nem járnak postakocsik és íme, a ferdőzőközönség ismét úgy
utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el
otthonából az útra, mert az útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan
üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni időt mutatna a kalendáriom.
Liszteszsákok, oldalosok, zsírosbödönök, nyugalomba vonult pincetokok,
cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek, evőeszközök, esetleg egy
tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a gőzvasúton, amelynek ablakából néhány
év előtt gúnyosan mosolyogtunk a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi
falusiakon, akik a töltés mellett szekereztek. Császárhúst, füstölt
kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok, akik hölgyük
meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.
Vajjon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem
álmodott költő?
Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve?
Miről susognak holdfényben a platánok és mit mormog a tó éjfélfelé?
Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmult ifjúság, a régi szép idők
után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek Magyarországon többé boldog
emberek.