Álmimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival
nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át
formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a
másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs
szekrényre, ahol találna pedig tenni valót; figyelmesen, hosszant nézi
az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott;
köd-legyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne
ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a
felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az
utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek
közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a
kísértetek és álmok elröppenő lengésével és búcsúzó kutatást rendez az
íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a
látogató, aki egykor kíváncsi volt és lelki problémával nézte a
felbontatlan leveleket.) – A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque
úr titkos rendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná az
éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott
már fiatal korában óvatos volt és a piros lángnak áldozta fel
(gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy
egykor megvénül és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos,
önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett lim-lomjaival. A
halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a
kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón
keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét,
levelekkel bibelődik, amelyeket ő előtte nem olvasott el senki,
gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre és csodálkozik
fotografiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat
nagyhajú, játékpuskás fiúk és fehérharisnyás leánykák.
*
De a kísértet nem nyugszik.
Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott
szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve
van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a
dohányszita, a mely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll
és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli keztyű, a prophylactor
üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori
lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára
megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek
súlyozói elvesztek, arcképnélküli keret, – vajjon ki volt egykor a
keretben? – az atya pártecédulája, az égbeszállott nővér hímzett
óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt
üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüstgyertyakoppantója és a
lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajjon kit
érdekelhetnek, miután a francia ágyban végleg lehúnyta a szemét az
álmodozó és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó
bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött?
Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a
megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak,
akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez,
a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr
volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egy pár pillanatig
elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott és egyetlen vágyódása
volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)
Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nem
hiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit
kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után
fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az
elmult években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a
kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt;
mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd
leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete
köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a
világosság.
Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs,
amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az
élettől midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.
Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a
felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az
elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé
keresni való nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.
Ezt a mentőövet találta meg az asszony.
És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet
magával vitte, miután a félholdfejű artista kakasa egyet kiáltott az
utca túlsó során.