Nemcsak szerelemből élt az ember.
Habár azok voltak a legboldogabb emberek, akik éjjel-nappal nőkön
gondolkoztak. Elképzelték őket olyannak, mint a búza, a bor vagy az
egészség. Folyton maguk előtt láttak hosszúszárú vadfüvekhez hasonlatos
női hajzatokat, amelyeket a szél lenget; térdkalácsokat, amelyek olyan
fehérek, mint a madárlátta cipó; derekakat, vállakat, kebleket,
bugyborékoló hangokat, sarkokat, nyakszirteket, tenyéren gödröcskéket,
anyajegyet a másnak láthatatlan helyen, testi rózsákat és bűbájos
völgyeket… Ők voltak a boldogok, akik a napnak, éjnek bármely percében
hevülékenyen gondoltak nőkre, holdfényben lesbe álltak a kert végében,
lyukat fúrtak az úszóházra, babonás gyökeret vásároltak a
cigányasszonyoktól és ebéd után nem húnyhatták le a szemüket, anélkül
hogy valamely női alak talpig veres trikóban meg ne jelenjen a
képzeletükben. Néha késői vénségükig nem tudnak megszabadulni a
látományoktól, asszonyhangoktól, elképzelt üdvöktől. A különböző nőket
gyümölcstől illatos almafa lombján hintáztatták maguk előtt a zordon
öregségben.
De nem válhatott mindenki idővel száraz lóbőrré, összeszáradt
vadásztarisznyává, sem zörgő dohányszitává (amilyenek az öregek voltak,
akik még az ebédjüket is abbahagyták, ha szoknya lengett az udvaron); a
nemzet oszlopos része, a tetőket tartó gerendák, az ország talpkövei
evéssel és ivással gyűjtöttek erőt a hosszadalmas élethez.
Az ebédezésen és vacsorázáson kívül leginkább a reggeli órában,
útrakelés vagy gazdasági munka előtt szerettek enni az emberek
Magyarországon. De jóétvágyuk volt alkonyattal is.
A délutáni pincézés azokon a vidékeken volt divatban, ahol görbe az
országút és a föld háta: a hegyoldal önként kívánkozik, hogy hűvös
barlangot ásson az ember, ahol a nyári hő elől szabályszerűen behűtött
folyadékok társaságában meg lehet húzódni. A hold hűségesen megmutatta
az utat hazafelé, a hársak és ecetfák az éjben bólongatva, nyugodtan
hallgatták meg az ilyenkor szokásos dalokat, egyházi és politikai
vitákat. Pincézés után füstölt kolbász- és sódarszaga volt egy pár napig
az embereknek.
Míg feljebb, a hegyek között, ahol sziklás a vidék, kőágyából elmenekült
a gyönge venyige, borozás helyett szőke sert ittak kancsókból azok, akik
már szakítottak a szerelemmel, vagy pedig merő okosságból hiába várni
hagyták a leánykát a városon kívül, a régi bástya alatt. Kriglik,
csizmák, önfedelű poharak töltettek meg a hordó csapjáról, amelyet a
híres Anton egyetlen kézmozdulattal emelt helyére, a publikum állandó
bámulata közepette. Némely ember regényeket ír, a másik a trapézon
táncol; Anton megelégedett az élet dicsőségeiből a sereshordó
emelésével.
Pesten, Késmárkon, Bécsben (ahol eleget megfordultam) mindig azt
tapasztaltam, hogy az élet legnagyobb kellemetlenségei közepette is
vigasztalást lelhet az ember, ha pontosan tudja, hol és mikor csapolják
a legjobb sert a városban. A mai embernek a nyála csuroghat azon
„udvari“ és „márciusi“ serekért, amelyeket ősei (a háború előtt) olcsó
pénzért bőven ittak alkonyattal meghitt korcsmákban, ahol kezet kellett
fogni a sermérővel, mert oly jó ennivalókat adott az ital mellé. E
fentemlített városokban alkonyattal tizenöt-húsz pohár sert megivott az
egykedvű polgár, míg a távolból elmosódva hangzott a térzene, mint a
céltalanul mozgalmas élet. A híres sörözők többnyire lelkileg is
ártatlan emberek voltak. Évtizedekig mondták ugyanazon vicceket,
megpotrohosodtak és váratlan meglepetés nem igen érte őket haláluk
órájáig.
Az alföldi városokban a júniusi bolond ákác alatt a kuglizást láttam
gyakorolni alkonyattal oly szenvedélyességgel, hogy abban kimerülhetett
minden energia. Szerették e helyeken a foghagymás pirítóskenyeret,
kedvelték a vöröshagymás szafaládét, a liptói túrót és a juhsajtot.
Szerettek a saját bicskájukkal enni az emberek. Szerettek hosszadalmasan
elbeszélgetni kerti bor és szolyvai víz társaságában. Szerették a verset
és vitézi hazugságokat. Hosszú életkort értek a kuglizók.
Nemde, csak a bolond töltötte az idejét azzal, hogy nő miatt lehajtsa a
fejét?