Az áhitattól csaknem keresztet vetek, mint ama régi tavaszon, amikor
férfi lettem, midőn ismét érzem az ákácfa mézes-mázos szagát a fasorban.
Most is, mint minden évszak változásakor, érzem, hogy titkos
természetimádó vagyok: sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg
önmagát az ember, mikor nem lehet többé segíteni a dolgokon.
A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz
hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a
vadfüvek, hosszúszárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe.
Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg
Tatjána tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin
utazunk a harmattól nedves homokos országúton és a falu tornya úgy
eltünedezik, mint a hátrahagyott élet. Mindig bölcs voltam
fiatalkoromban, a lakodalomnak nem tudtam szívből örvendezni, temetésen
nem búsultam, mert sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos
rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem
a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot,
ahová arc-távolságnyira szállott le az énekes madár; és így pontosan
tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének
színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását. S így bizonyos
tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a
csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruhaját leveti
az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt.
Ha nagyon fájt a szívem: sétapálcákat kezdtem gyűjteni, hogy felejtsek;
kitakarítottam a padlás évtizedes lim-lomját, lombok közé ültem a
legmagasabb fákra és örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán,
üdén zúgott, mint a forrás, midőn a sziklából kibuggyan; liszteszsákot
hordtam a régi szélmalom körül, vagy elmentem vadászni egy hű eb
társaságában és napokig bujkáltam a nyíri holtvizek között. Ilyenformán
nem igen bírtak velem a nők, bármilyen ruhát vagy kalapot vettek
magukra, nyelvükre mézet, a hangjukba puskaport, tűzkő szikráját a
szemükbe. Igen, megvetettem azokat az embereket, akik szerelem miatt
szenvednek, a borral az asztalra írnak leánynevet, elmerülve mennek a
kocsiúton, hogy a szekér csaknem elgázolja őket, a falra másznak és
felporozzák a piszkot, midőn egyedül vannak. Képtelen voltam egy
szerelmes regényt vagy verset elolvasni. Földhöz vágtam Anyégint.
Sipulusz és Mark Twain voltak az olvasmányaim; előbbinek pesti
házmesterei megkacagtattak, míg az utóbbi cirkuszi humora felvidított. A
színdarabokban az intrikus színész imponált. Az ország nevezetességei
közül Pletényi Pál földbirtokos, aki húsz esztendeje nem látta a lábát a
hasától és Parád fürdőn töltötte a nyarat, mert ott tudtak kedvére
főzni.
*
A legbölcsebb fiatalkor után következik a bolond férfikor.
Későbben beláttam, hogy az öregasszonyoknak, akik fejemet tapogatták
bütykös ujjaikkal, ebben is igazuk volt, mint a piócázás hasznosságában.
Hányszor küldtek leányok elcsábítására, hányszor biztattak kikapós
menyecskék után s uszítottak révülten nevető özvegyek felé, akiknek az
alsó ajka furcsán remegett, amikor fiatalember mellett ültek. Általában
úgy emlékszem, hogy a szerelmet senki sem vélte tragédiának vagy
mennykőcsapásnak, inkább egy mindennapi természeti tüneménynek, mint a
szivárványt, a háziállatok tavaszi táncát, a mének nyerítését idegen
kocsik után, a bika támadását a csordában. A gyermek sem rettent meg az
éji lepkétől a szérűn vagy a ház körül; a fosztókák, batyubálok,
majálisok, táncestélyek természetszerűleg arra voltak rendezve, hogy a
férfiak és nők megismerkedjenek egymással. Bölcs berendezkedés volt az,
hogy az öregasszonyok és öregemberek, akik már kiégtek, felejtettek és
fájdalomra, örömre többé képtelenek voltak, nevelték az ifjúságot. A
lány vagy asszony nem égi angyal, elérhetetlen sugár, férfit evő,
agyvelőt és szívet marcangoló tünemény, hanem emberi lény, akinek
nincsenek rejtett titkai, érzései, mondanivalói. Nincsen olyan nő, aki
meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány,
akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők
körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat – és aztán
ne gondolj az elmult szerelemről többet, mint egy szerencsés
kirándulásról.
Igy mondogatták az öregek. Nevettek, tréfáltak, mert ők már tudták az
élet értéktelenségét.
Be kár, hogy nem hallgattam reájuk életem végéig!