Egy kalendáriumi feljegyzés szerint Kerkápoly úrnak, Eötvös Károly
szerint: a legokosabb magyar embernek termett a legjobb bora hazánkban.
Termett ez a bor a Sashegyen, öreg urak még ittak belőle és olyan
elragadtatással emlékeznek reá, mint első kedvesükre. A régi boldog
szerelmek közül való Andrássy Manó hegyaljai bora, amely után ugyancsak
száraz kortyok maradtak, mint aranylakodalmon a nászéjszaka emléke.
Bizonyos borok (a szőlők kipusztulásával) végleg eltűntek a magyar ember
poharából, a filokszéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan
szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az
amerikai vesszők. Jégszürke fejű, veremhangú, száraz lóbőr módjára
nyikorgó lépésű emberek már manapság azok a magyarok, akik még
emlékeznek Magyarország boldog éveire, amikor a bort gödrökbe
eresztették elegendő edény hiányában, ivott belőle a vándorlegény;
megmerítették rongyos kalapjukat a kóborlók, akik valamikor nagy számmal
lődörögtek a hazai országutakon, amint látszólagosan minden különösebb
cél és tennivaló nélkül mentek egyik országrészből a másikba, elviselték
a háznál található ócska ruhákat, pepitanadrágokat (midőn a gazda már
megvénült), madárijesztő köpenyegeket, divatját mult kürtőkalapot, s
főként a sok régi csizmát és cipőt. A bor lefolyt a szőlőhegyről,
ihatott belőle boldog, boldogtalan, még mindig maradt annyi belőle, hogy
szekeren északfelé szállítsák kaftános kereskedők, akiknek herbergje
Tokajban (a tűzvész előtt) egyik legnagyobb bor-börzéje volt Európának.
A cárok festője, a magyar Zichy nem hiába illusztrálta a boroshordót a
legvidámabb társaságban, táncoló fiatal nők, nevető öregek, bohócok és
barátok körében: a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődtek. A
jókedélyű korcsmáros, a tréfás borkereskedő, a pirosarcú vincellér, a
duplaorrú borászati felügyelő (többnyire levitézlett urak állomása), a
legkülönbözőbb élcekkel, vidám mondásokkal, jellemző kiszólásokkal
felszerelt, már életükben szinte anekdóta-kinccsé válott „borászok“,
ezek az országos hírű szakértők, akik behúnyták a szemüket, amikor a
bort kóstolták, nyelvükön megforgatták, szürcsölték, harapták,
szagolták, ölelgették, lenyelték vagy kiköpték: – immár mind a multak
emlékei. Eltűntek a vörhenyeges színű kabátok, vadászkalapos,
tarkamellényes urak, akiknek bibircses arcán az ország pincéinek leltára
volt felírva, akik szekeren utaztak északról délre, a Dunántúlról
Erdélybe bort kóstolni, bortvenni, amikor leesett az első hó és a
pincéket kiszellőztették, a sárga homokban fekvő üvegeket friss homokkal
látták el, krétával felírták a hordóra: Anno Domini… a kis hordókat
feltöltötték, a lopót kimosták, a csapot megigazították, követ
hengerítettek a helyre, ahová a nagymama elásta a Kossuth-bankót vagy az
ősapa a Libertást: kezdődött tél, jöttek a borászok, a vendégek, az
utazók, a pincének rendben kellett lenni. Jöttek a téli hajnalok, amikor
a kemence tegnapi melegét árasztotta és a lámpafény még az esti sajt
maradékait világította meg az asztalon, de a gazda már útrakelt,
vásárra, vonatra, lakodalomba, fiskálishoz vagy bűbájos asszonyhoz… künn
dühöng a téli fergeteg, amely farkasjárta vidékké változtatja a
falvakat, eltemeti az országutakat, madárijesztőket és
vándorlólegényeket… a gazda asztalhoz ül és hideg pecsenyét, kolbászt,
sódart falatoz az útra és jeges bort iszik tetejébe, amely hűti és
ápolja a belső részeket, amelyek a zsíros vacsorában kifáradtak… Mily jó
volt a bor – másnap, reggelig tartó muzsikálások után, midőn az őszi,
hallgatag, méla délutánban nagy sétát tett az egészségére vigyázó ember,
hogy egy messzi csárdát elérhessen az országúton vagy a városvégén, ahol
birsalma-illata volt a belső szobának, a korcsmáros öreganyja haldoklott
az ágyban, amíg a menyecskét, leányt megölelgette a vendég, ki pohárban
itta borát, vagy kuglizással izzasztotta petyhüdt izmait, Kálnay László
öreg ügyvéd úr fejből mondogatta el Tompa Mihály mélabús verseit, a Nyír
nagyot ásított az őszi alkonyatban, megannyi fázékony vénleányok a
látóhatáron a jegenyefák… és a kerti bort csendesen szürcsölik az
emberek. A holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött, a
legvénebb ember is csókra, szerelemre gondol.
Nincsen olyan drága halott, akinek emlékezetét el ne homályosítaná az
idő. A borét is és a szerelmét is.