Az egykori Griff helyén épült vendégfogadóban évekkel ezelőtt – háború
előtt – a vidéki vendégeket már a második, harmadik pohár sernél találta
a déli harangszó; mire a József-utcai verestorony harangjainak hangjai a
háztetők felett összeölelkeztek a ferenci barátok harangjaiéval, a
vendég gallérjába gyömöszölte az asztalkendőt és nagyon csodálkozott
volna, ha nem hozzák vala a konyha felől a párolgó húslevest.
Esztendőkig jártunk ide ebédelni, de sohasem érkezhettünk eléggé korán,
hogy a konyha jobb falatjait el ne fogyasztották volna a reggel óta
strázsáló vidékiek. Velőscsontot, „bein-fleist“, a levesben főtt
zöldséget, különösen a kalarábét, töpörtyűs túróscsuszát a későn kelő
pesti embernek egy nappal előbb kellett megrendelni a meghitt pincérnél,
(akit a vicces vendégek pincésnek, pincőrnek, pincellérnek is neveztek,
aszerint, melyik lábukkal keltek fel reggel). Még a fogadóban lakó
Szemere Miklós is úgy védelmezte mindennapi levesben-főtt marhahúsát
(paradicsom-mártással), hogy féltizenkét órakor intézkedett, midőn a
provincia már türelmetlenül verte a késheggyel a pohár oldalát az
ebédlőben. – No de végül mindenki jóllakott, pompásan emésztettünk,
egymásnak megbocsátottunk, az ebédutáni hangulatban üzletező ravasz
emberektől be hagytuk magunkat csapni és az ötkoronás pénzdarabból,
amelyet a könnyelmű, pazarló és a szegényekháza sorsára jutó gavallér az
ebéd céljaira mellénye zsebébe eresztett, még vissza is adott a
fizetőpincér, aki olyan kövér és barátságos volt, hogy legendák maradtak
róla. (Ezek a régi Adolfok, Gyulák, Pisták: vajjon visszabújnak-e még
valaha az elárvult frakkokba, amelyekben őrangyalként sétálgattak a
gondtalan törzsvendég körül?)
Az új Griffben, ebben a barátságos házban, hol vidéki életemet egykor
vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál,
néhanapján megjelent egy kappan-hájas, kopaszodó, negyven-ötven
esztendős falusi gavallér, gummitalpú, fűzős, kanárisárga cipőben,
setétzöld ruhában és vadkacsatollas kalapban. A vidéki urak egyenruhája
volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé soha se
mentek vidékre, mint a megyei irnokok tartották a vizslakutyát, midőn
már felhagytak a vadászattal.
A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza, és a barnás,
drótszerű hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette
bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni
idegen emberek foglalkozását, jellemét, szívbeli hangulatát a fogadók
ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem
volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban,
milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak,
vakaróznak és a házastársak mit beszélgetnek egymás között. De
legfőképen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban. Kis
játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.)
A vidéki gavallérnak köszönhettem ez időben, hogy elmaradozó étvágyam
visszatért.
A hagyományok szerint voltak olyan gusztussal és étvággyal evő emberek
Magyarországon, akiket az ország másik végéből elvittek gyomorbeteg
úriemberek mulattatására, gyógyítására. A híres evő majdnem olyan
jelentékeny férfiú volt a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség
volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az
éleshangú kontreminőrre, a képviselőházban a megrendelt közbeszólásra.
Az én ismeretlen barátom, ha néhány évtizeddel előbb születik, mikor még
tejjel-mézzel folyó Kánaán volt ez az ország, bizonyára megélt volna az
evési tehetségéből.
Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított
cseresznye-paprikával, amint az első kanállal a szájába vett a húsléből,
amint kenyérhéjat vegyített a leves tésztájába: már látszott, hogy
szakemberrel van dolgunk, aki soha se látogat el Amerikába, ahol
állítólag állva és gyorsan esznek a vendégek.
Asztalkendővel fedett mellét jól neki vetette az asztalnak, amíg a
levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a
szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik
a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkori
leckét. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó
megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán felemelte egyik kezével a
tányért és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte,
kenyeret kapott be s negyven cseppet ivott tisztán az asztali borból.
Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a
tigris, amíg a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyés-tálat
vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel
gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag
megbocsátott. Aztán jobbkezével a villát fogta, húst és kenyeret
mártogatott a zsírba, a burgonyát, vagy egyéb főzeléket is ügyesen
felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerű fogai mögé
dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a
fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybelábbadt a szem, elfulladt a
lélegzet… míg a balkéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a
fejessalátát, amelyet néha-néha ecettel, mustárral, franciával és
angollal, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot
sem, hisz a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte; a
legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget, amilyenben a
Maggi nevű gyomorbolondító folyadék szokott helyet foglalni: gyorsan
magához parancsolta és a salátára öntötte. – Mintha a sült csupán
alárendelt szolgája lett volna a salátának, akit előre küldtek
kvártélycsinálás végett. A fejessaláta (burgonya és uborka hasonló
megtiszteltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk
által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára
szúrt kenyérdarabkával a pecsenyés-tálat tisztára törölgette.
Miért mondjam el a túróscsusza történetét? Emberünk vadsága csupán az
utolsó túrómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki
már a tálból.
Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig savanyúvízzel, egy
hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé és
öklelő tekintettel végignézett az ebédlőn.
Bizonyosan undorodott az evők mohó étvágyától.