1914-ben még korcsma-illat volt Magyarországon.
Származott a korcsma-illat a különböző borjú- és marhapörköltöktől,
amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt,
aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót,
a legkisebb vendégfogadóban is.
Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók;
az életet, nőt és játékot megúntak; a szórakozottak; a hangulatosok; a
nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankólikusok; valamint
az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a felvidéken
vagy délfelé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek, –
de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak
meg a magyarországi fogadókban, enni, inni mindig lehetett e helyeken,
amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz,
Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstli-illatú, kedvderítő
nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot,
aki Sir John Falstaff módjára papiros-darabokra jegyezte fel a
korcsmárosnők és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem
elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a
méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotografus
kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra
körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.
A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is
szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház
és a lugasban pipázó atyafi (régi Vasárnapi Ujság címlapjáról). Az
elmult vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a
fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő
kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége
olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv, megfakult sorai. A régi
utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét
éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka
hotel-portások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes
derekú, fehérmellényes „főurak“ a kávéházban felszólítás nélkül
átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigaretta-csomagot; az
ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető,
konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis
selyemsapkájukat a kezükbe vették és örvendeztek a parolának; a
bérszolgát többnyire Antonnak nevezték és az ablak ódon templomra
nyilott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a
harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól és a
városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű
lelkész-ismerőseire gondolt: – a régi utazó, ha manapság megszáll a
Bikákban, Bárányokban, Koronákban, éjféltáján bízvást úgy érezheti
magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburghi kimustrált
postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre
terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga,
zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a
virágkosárral ékesített porcellán levesestál párologva száll át a
levegőn és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett
utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a
terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek
össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes
nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt
a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással
köszöntik egymást és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot
nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a
fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebédelőtt vagy ebédután
beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle
szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával
átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket,
míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek
szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik“, hagymás
halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám
tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Fölebbvaló és alantas
szívbeli jóbarát, polgármester és felesketett irnok tegeződnek, az
alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél
elsímulnak a hivatalbeli surlódások, barátok, testvérek ők valamennyien.
Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi
földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen
nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt
sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés, – sohase elég jó – majd
meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok
helyezkednek el. Van „Dugó“-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű
polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen
és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő-kedv, gondtalan, elsímult
arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők:
mindenfelé.
És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek az új vendégek a
Blasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a
lóvonattal; jönnek a régi vidám törzsvendégek vissza a messzi
csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból, szomjasok és
éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a
májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.
Mikor pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi
fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a
régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha és a szél süvölt, mint a
temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már
ő sem tudja, hány óra van.