A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az
már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül,
a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még
kimondva.
Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden
kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek.
Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá
egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy
óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva
lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt
állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem
értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába
vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig
pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott
eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki
szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten
leszállt a hágcsón.
Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany
bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a
kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem
eshetik ki.
Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha
vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért,
már elfelejtkezett róla.
Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert
úgy rémlett előtte, vagy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van,
mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett,
azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s
az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit
kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és
madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből,
a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal
finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi
ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy
mindenütt testéhez tapadt.
Azraële a vezér lelkén keresztül látott.
– Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te
gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s
őrizd magad.
– Azraële! szólt Hasszán engesztelőleg; ne haragudjál rám, ne ma.
– Te nem gyanakodtál bennem soha.
– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e
azt is.
– Tehát ne jőjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.
– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!
– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s
addig nem húnyom be szememet a halál előtt.
– Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s
nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.
– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja
megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.
Hasszán szemeiből kicsordult a köny, kezeit arczára tapasztá.
Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám
a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a
szívnek nincs miért dobogni többé!
A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt
forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te
meghalnál előttem!»
– Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz,
addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem
innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!
Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe
érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.
A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt
csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde
imádkozni.
Azraële kezéhez nyúlt.
– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.
Mária csodálkozva tekinte rá.
– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?
– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot
kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én
kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint.
Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem
álmodik-e?
E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s
kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.
Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst
karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt,
nem akarta tovább fogni a lánczot.
– Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél
volna, elreszelné a másik aczél.
Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet Hasszán basa
ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy
csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső
ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak
ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá,
hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.
– Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva
egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész
üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a
lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.
– Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts
menekülésedet siettetni.
Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele
történik.
– Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden
ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként.
A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott
parancsokat.
– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül
menekülünk.
Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A
teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda
alant sűrű sánczkarók hegyei.
– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan,
mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az
erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig
felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.
Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál
erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna
ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán,
bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely
azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e
szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?
Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet
nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e
valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.
Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok
hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha
a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az
árok fenekét.
Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add
ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk
leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az
éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a
miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.
– Add az ollót! szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.
– Te hajfürteidet akarod levágni? kérdé meghatva a fejedelemné.
– Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.
– Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária,
lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek
tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve
versenyeztek az odaliszkéivel.
– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s
azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait
egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az
odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána
szeméből.
– Úgy is minek már? suttogá magában.
Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal egymáshoz
kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette
volna e drága tekercset öv helyett.
– Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak
összevegyűlni?
Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.
– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?
– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá
utána halkan.
Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a
pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait
szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy
azok hegyeiben magokat megsértsék.
Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel
hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.
– Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az
készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz
utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.
Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy
a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon,
mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.
Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér,
egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária
utána jöhet.
A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet
végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt
szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki
szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag
venyigefonadékra bízta magát.
Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert
ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon
járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.
Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével
együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók
között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt
tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.
Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny
harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett
lelátni.
Tehát ez volt a várnak Dunafelőli meredek oldala.
E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára
támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek
ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás
elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött
állva.
Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:
– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.
Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint,
nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.
Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó
Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja
kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket
fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd,
odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak
ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok
bukik alá a mélységbe.
Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.
– Már most előre, gyorsan!
Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële
kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten
vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor
Máriához fordult.
– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.
* * *
A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve,
valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a
moldvai herczegné leend.
A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e
tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat
órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-,
sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai
csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni,
módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.
Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az
idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú
osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét
házaikhoz juthassanak.
A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a
többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd
amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A
kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.
Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s
mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt,
hogy az éjjel kívül fognak hálni.
A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt;
zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő
le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan
virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput,
hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonos
német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már
egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos
okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve,
hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a
kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle;
ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas
férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak
sötét szemeit engedé villogni.
Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak,
midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül
gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg
ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.
– Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai
csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki
nem nyitják.
– Hát ti miért vagytok itt? kérdi az ifjú tiszta magyarsággal.
– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor s nem eresztenek be.
– Miért történik ez?
– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.
– Kicsodát? kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.
– Biz aligha nem a moldvai herczegasszonyt.
– Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a
szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak
egy haja szála sem görbülhet meg.
– Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy
ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha
egyszer levágták a fejét.
Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz
fordulva, kérdé:
– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?
– A szombati kapun.
– Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy
kövessék.
Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama
köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a
fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a
mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség
közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag
térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:
– Thököli!…
– Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá
fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással
vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?
Ghyka herczeg állt előtte.
– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá
leverten.
– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó
csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt
is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam
valamit, mint Máriát megmenteni.
A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez
nejét Máriának nevezte.
– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jösz kiséretével…
– Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s
ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török;
jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a
mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat,
athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és
kormánybotnak; – egy tarisznya arany.
– S mit akarsz azzal kivihetni?
– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba,
ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj
béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép
szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten
mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted
magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba,
egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.
– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?
– Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki
nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.
– Tehát újra összekerültetek?
– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek
világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s
mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még
Magyarország.
A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna
arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely
az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem
korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:
«Virtus nescia freni!» (Zablát nem ismer a vitézség.)
A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés
reménynyel biztató segítőre akadt.
– Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen
Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja
itten.
– Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van
nekem is.
– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.
– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett.
Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon,
midőn ő érte jőnek.
Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott
szándéka volt ez.
– Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat,
ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz
ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a
kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!
– Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá,
hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is
megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.
– Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki
látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag
embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy
jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi
közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres
szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül
bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa
engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el,
kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha
téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős
érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd
kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre
kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer
megszöktetlek benneteket.
A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel
beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg
kezet adott rá.
– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba.
Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, vagy a kertkapuban áll, s
várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.
A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték
parthosszant.
Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt,
hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit
csikorgatá az erős déli szél.
Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte
körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy
meghallhassák, ha az őrszem kiált.
Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha
a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.
A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök
észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. –
Ahol az őr! mondá Thökölinek.
– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett
menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez,
ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:
– Hej timariota! vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?
– Láthatod, felelt a megszólított egyhangúan.
– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?
– Az nincs rám bízva.
– Hát mi van rád bízva.
– Hogy itt álljak, a míg föl nem váltanak.
– S mikor fognak felváltani?
– Akármikor.
– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?
– Épen nem ezen jön.
– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?
– Egyiken sem.
– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel
okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.
– Tanuljatok repülni.
– Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk,
te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz
tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen
hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is
gazdagon megjutalmaz érte.
A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen
előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s
Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:
– Feriz bég!
– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani,
én is.
– Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és
megtartom.
– És én megigértem egy nőnek, a ki szeretni fog, ha megtartom.
– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.
– Nekem nincs a tietekre.
A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor
közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:
– Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben,
s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem
akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai
várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard,
melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm
számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy
annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd
veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak,
hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja
vissza a nőt.
– Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban
megérett rá.
– Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét,
mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass
be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs.
Burokban születtem: a szerencse jár velem.
– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze
van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part
alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.
A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar
velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas
part alá.
Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott
alá a széltől korbácsolt felhők közül.
* * *
Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették
s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a
másikat.
Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta,
hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.
E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú
függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna
magára s jőne őt ijeszteni alatta.
– Ki az? kiálta fel Hasszán ijedten s kardjához kapott.
Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve
azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.
Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva
aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s
addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét
befújta a szoba közepére.
Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha
valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott
jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.
– Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában,
elborzadva.
A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki
rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél
bömbölését.
Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül
világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött
lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni,
ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti,
ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva
van, akkor a két nő megszökött.
Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő
kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon
Azraële hálóterméig.
Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a
befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz,
másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót
befelé, ez lehetetlenné volt téve.
Minden világos volt a vezér előtt.
Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a
kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele
vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások
hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.
Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot
vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.
Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott
növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte
megszakadt bele.
– Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek.
Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok
utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza,
megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel
érdemlém ezt tőled!
Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét
az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá
százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…
* * *
… «Siess, herczegné, siess!»…
Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros
várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti
út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.
Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait
Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.
Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik,
hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji
csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!»
Megismerék a hangot.
– Észrevették futásunkat! monda Azraële.
– Isten! ne hagyj! rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. Gyermekem…
Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt,
mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban,
ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész
várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.
– Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után
rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.
Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.
Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële
lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is
gyermeke elé tartva kezét.
– Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé,
hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.
– Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön
növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.
– Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől
sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és
gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.
Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a
folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt
társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra
felriasztá s nem engedé megpihenni.
Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig!
A felriadt gyermek úgy sírt!
Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt,
nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a
világ, mint szemei előtt.
Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy
azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És
mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…
Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a
lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet,
míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja
s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú
pallosával.
Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az
ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány
lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei
megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre
roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és
kettőt fordítson rajta.
* * *
Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu
mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog
éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.
Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő
szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni,
hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.
Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.
Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt
a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely
rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.
Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy
e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett.
Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?
Feriz azt érzé, a mit még soha: szivét remegni.
– Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.
Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a
bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.
Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.
Feriz bég először éltében rendült össze ágyú hangjára.
– Ez lármajel! szólt Thököli, kardját kivonva.
– Maradj csendesen! súgá Feriz. Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.
Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma
növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s
lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon,
fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.
– Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s
felugorva a partra.
– Nem tudom; rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.
Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön
sugallata pótolná merev gondolatait.
– Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá
magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.
Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes
kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!
– Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék
neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő
gyermeksírást.
Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba
taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az
ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.
Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt
Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai
közé, síró gyermekével együtt.
– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…
– Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és
gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány
arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.
E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté
szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki
gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden
élet.
– Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a
túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész
budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó
paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni
a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni
friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé.
Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat
drága. Előre!
Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén
mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket,
Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az
belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az
evezőkkel, s messze voltak a parttól.
Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna
le szivéről.
– Nem fognak-e utánok mehetni? kérdé Thököli aggódva.
– Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát
nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van
bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.
A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából,
ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott
társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel
szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza,
mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és
siettében mulasztott.
– Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal
magukra vonják a figyelmet.
Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a
Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is
elkezde annak alakja enyészni.
Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett
alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit
látta-e ő a két csillag ragyogásában?
Thököli megragadá az ifju bajnok kezét s megszorította azt hevesen.
– Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján
hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.
Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a
Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.
Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a
sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.