Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört
lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét
megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt,
csak zokogott.
Feriz érzékenyen tekinte rá.
– Te jó nő vagy… mondá szeliden.
A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az
megengedé azt.
– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem
volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.
Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért,
önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem
szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…
A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy
nyomára jutottak a szökevényeknek.
– Innen távoznunk kell, monda Feriz. Akarsz-e hozzám jönni?
Ő hozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt
lélekzhetni vele. Ő általa híva, ő általa elfogadva, s talán ő nála
maradni!…
– Nem megyek hozzád; viszonza.
Eszébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjunál találnák, miatta az is el
fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy a meghivás csak nemeslelkű hála
tőle, de nem szerelem…
– Át akarok menni a szigetre; mondá utána halkan.
– Úgy csónakodba foglak segíteni; monda az ifju, kezét nyujtva az
odaliszknak, hogy fölemelje.
Az még mindig ott térdepelt a földön.
Fölveté nagy, könyben uszó szemeit az ifju arczára s reszkető hangon
suttogá:
– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak
nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem
vagyok-e én e jutalomra megérve?
Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak
értelmét, azután halkan, szeliden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép
fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.
Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj
érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre
emelve, suttogá:
– Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.
Feriz bég gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még
egyszer megállt, az ifju vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, mondá:
– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki az ablakodba s
nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel
korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt,
gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kisérjen a hideg «holnap»
elé, s mondjad azt szivedben: «e nő vétkeiért megbünhődött!»
Az odaliszk két könycseppet érze arczára hullani. Az ifju szemeiből
jöttek azok.
Ő nem lehetett boldogabb e világon.
Néhány pillanat mulva ringatá a hullám a futó csónakot.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Historia rerum Transilvanicarum autore Joanne Bethlenio
etc.]
[Footnote 2: Tököli még rosszul lett a dohánytól, melyet a nagyváradi
basánál kellett színia.]
[Footnote 3: Cserei Mihály Erdély historiája.]
[Footnote 4: Mind három levelet lásd: Historia rerum Transilvanicarum,
authore J. Bethlenio Pars. I. pag. 110, 111, 112, 113.]
[Footnote 5: Historia rerum Transilv. aut. Jan. Beth. p. 126.]
[Footnote 6: Cserei Mihály: Erdély históriája.]
[Footnote 7: Erdély aranykora, II. kötet.]
[Footnote 8: Historia rerum Transsilv. auth. Joan. Bethlen.]
[Footnote 9: Ez a kép iratott 1852-ben, ezelőtt 42 évvel.