– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé
meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás
erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert
hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad
keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.
Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A
veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát,
hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.
– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült
figyelemmel.
– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal.
Tehát ne kérdezz.
Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé,
oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.
– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan
képpel bámulva el maga elé.
– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.
– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre
a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.
– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni,
belőle megtudod, ki hal meg holnap.
E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból
akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket
látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak
közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy
török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a
márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.
De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.
Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem
szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült,
akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.
… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…