Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még
ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől
szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.
Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi
számára.
A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy
azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az
előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik
kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni
jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a
többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán
parancsából.
E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú
tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket,
jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s
mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»
Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem
valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem
hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.
Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi
biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket
és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az
elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy
zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által
felöltöztetett rabszolgákat.
A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára
adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére
nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy
gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje
van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a
csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha
amaz szerencsés, emez szerencsétlen.
Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve
magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá
róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.
– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva
hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér,
hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.
Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy
kivánsága teljesüljön.
Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst
gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s
görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst
pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.
– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot
hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa
leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.
Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s
könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak
tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.
Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott
egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök
mindenestül belefulaszták.
Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte
szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál
inkább hitte.
Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket,
míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy
ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt
fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket
nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni
igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben
átvenni.
Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete
következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:
– Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!