A fejedelem épen künn állt palotája tornáczán a fejedelemnével
beszélgetve, kinek arczán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése.
Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az
akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek
egészségére.
Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szive nemcsak magáért érez. A
hol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az
övében nem osztozik senki.
Napok óta nem volt már nyugta, akár hová fordult. A török minden nyomon
zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták
panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat
énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült,
ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje
fejedelemmé nem lett.
Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte
volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját s térjen vele vissza
az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt
menyországa: tán azt is megtette volna érte.
A mint a fejedelmi pár tornáczán állva, a város egyhangú zajára elméláz,
hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a
fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a
kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki
erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön s az eléje siető
fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze: «Én Sturdza Mária
vagyok!»
– Az Isten szerelméért! kiált föl ijedten a fejedelem. Miért jön
kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát
és minket.
A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott
aléltan omlott le a márványra.
Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az
elalélt hölgyet s arczát királyné-vizzel kezdék locsolni.
– Meg nem engedhetem, hogy házamba vigyék! kiálta rémülten Apafi. A
végromlást hozná rám és családomra.
Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.
– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? ily
helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni
kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék
helyett.
– De a szultán haragja…?
– Hát az utókor meggyalázása?
– Asszony! azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony
miatt?
– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, minthogy ez asszonyt megöld.
Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor,
ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!
Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő
asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget
érdeklő ügyben.
Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szivéből sajnálta, de a porta
küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja
az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ad neki, a
porta semmivé teszi.
A mint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr s jelenti,
hogy épen most kanyarodott be az utczába egy csoport török katona, kik
fenhangon tudakozódnak az oláh herczegné felől.
Apafi megnémulva támaszkodott egy márvány oszlopnak, míg Anna hirtelen
parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb
szobáiba s hivassák orvosát, kilépett az erkélyre s látva, hogy a
csauszok épen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:
– Zárjátok be a kapukat!
Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát,
a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt.
Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire
Apafiné a palota erkélyéről, hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:
– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a
fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek
kapui fölé minden nap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertető
jelül. Ha ehez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!
A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló
nőre, át kezdék látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig
aztán tanakodtak egymás között s azzal megfordultak és elmentek.
Apafi nagyot sóhajtott.
– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi? azt a jó Isten tudja.
Nehány percz mulva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui
elé s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.
– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.
Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég
hivatta magához, haragra gerjedve jött elő.
– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a
fejedelmet, kinek udvarához küldve van?
Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal birt menekülni.
– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen
alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás
nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolczvan esztendős öreg ember, unokája
lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony
elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez
és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy
megszabadíthassam. Ő érte alázom meg magamat.
Apafinénak ugyan megsugá előérzete, hogy e megalázás bizvást el is
maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a
követhez.
Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára
a zöld bársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét,
gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja,
hanem az ebesfalvi közbirtokos, s a hogy Ebesfalván szoká, ha valami
török urnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé
oda akasztá azt a historiai nevezetességű buzogányt, mely akkor is
oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget
saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.
Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kisérve, kinek szinte
hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.
A kutyák majd lehuzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez
állatoknak s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt, a kósza
ebek számára.
Ezeken átlépkedve, egy tornáczon és egy előszobán kellett keresztül
hatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik
keresztbe vetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak
fenhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki birja a másikat
túlkiabálni?
A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt
feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.
Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy
veres párna kitéve, azon ült egy ősz halovány ember, bő, sárga lompos
kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt s olvasott
keservesen.
Apafi oda járult hozzá és meg merte szólítani.
– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punctumot a
könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt és beszélj velem.
Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet s édes nyájas
mosolygással fordítá orczáját felé, áhitatos hangon mondva:
– A próféta angyalai hordozzanak tégedet a te utaidon, én édes
gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára s az arkangyal
Izrafil járjon előtted és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne
üssed bennök.
E szavakkal kegyesen nyujtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhitatos
hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem
csókolta volna azt, ha négyszem közt lett volna vele, de ennyi dervis
előtt még is csak derogált neki e tisztelgés; a helyett megfogá a bég
kezét s tempóra végig fektetve balkezében, jobbjával egy hangos
csattanós parolát csapott bele s azután megrázta azt emberül, a mint
illett.
– Soha se bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! kiálta
Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki
azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamikép kezet
csókolhasson neki.
– Hivatni méltóztattál, uram; szólt Apafi egy lépést hátralépve. Mondd
el kérlek, a mit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.
Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal
adni elő.
– Oh szerelmes fiam, monda erre összetéve kezeit Olaj bég, bizony terhes
hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen
szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az
áldás az égből, a mikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor
könyörülend rajtad a felséges szultán s felszabadít e nagy tehertől,
melyet vállaidra rakott.
Apafi leránczolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz.
Sietett a végére jutni.
– Hallottad talán kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza
Mária hozzánk menekült.
– Nem tesz semmit; sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.
– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram, szabódék Apafi, s mit
tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.
– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, a hogy emberséges emberhez illik.
– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten
rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve s mielőtt válaszolhattam volna
neki, elájult. Talán meg is hal.
– Oh szegény gyermek! kiálta kezét összecsapva Olaj bég s szemeit égnek
emelve.
– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe; toldá
Apafi, mindenkép ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.
– Oh szegény boldogtalan gyermek! sóhajtá Olaj bég, fejét rázogatva.
– És pedig, suttogá tovább Apafi, a szegény nő teherben van.
– Ah, mit mondasz?
– Igen uram; s ily állapotban éjjel nappal annyi időn keresztül idáig
üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál
küszöbén van, mint az életén.
– Allah legyen ő néki kegyelmes s irgalma szárnyait terjeszsze ki reá.
Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.
– Tudtam, hogy te nem fogsz ő rá haragudni, uram.
– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.
– Hiszen ő nem oka férje hibájának.
– Távolról sem az.
– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bünhödjék azért, a mit
férje vétett.
– Bizonyára nem.
– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e nőnek?
– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.
Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne
döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál
nagyobb aggodalmat kezde magában érezni. Elvégre nagy szorongva e
kérdést merte hozzá intézni:
– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded úgy-e bár, hogy e
szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges
szultánnál ügyét pártolni fogod.
– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, a kik szenvednek
és kegyelmesek azokhoz, a kik könyörögnek. Azért ime megadom a te
kivánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan
pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben s használja
a békesség malasztját, mind addig az ideig, míg én őt a nagyúr
parancsára át nem veendem tőled.
Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt
rá nézve a kegyesség a töröktől.
– S mikor gondolod, hogy e nőt át kivánod venni? kérdé elszorult
kebellel.
Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá
malasztteljes hangon:
– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben
sem…
Apafi majd lerogyott ijedtében.
– Holnap reggelt mondál, uram?
– Megigértem, hogy addig nem háborítom.
Apafi átlátta, hogy ez az ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh
kezdett forrni szivében…
– De uram, én nem egy napot kértem tőled: Ez csak siralomházi idő.
– A napok Allahtól jőnek és senki azokat nem osztogathatja.
– (Veszsz meg kegyes mondásaiddal együtt), mormogá fogai közt Apafi. –
Hogy vinnél uram magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a
halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik
felét már nem éri, mert meghal?
Olaj bég áhitatosan emelé kezeit az ég felé.
– Az élet és halál ott fenn van megírva a Thora könyvében, és ha ott az
van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betükben, hogy Sturdza
Mária holnap, vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonynyal, ámbátor
pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek
imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van
róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai
mindenféle fegyverrel, nem árthatnak ő neki.
Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.
– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt
teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben
tanácsurai kihallgatása nélkül. Már pedig e jelen eset elannyira
fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig
tudtúl nem adhatom, míg az országtanácscsal ez iránt nem értekezem.
– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket
uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok vessétek meg a dolgot
magatokban, a mint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a
herczegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt és búcsut veszek tőletek
nagy tisztességgel; ha pedig azt végezitek, hogy őt ki ne adjátok,
szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor tégedet viszlek el
helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…
E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, a hogy öreg apák
szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megczirógatá
két kézzel a fejedelem orczáit s nagy jóvoltából megcsókolá annak
homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.
Apafi úgy érzé, mintha a szoba tánczolna mellette köröskörül. Egy szót
sem szólt, megfordult, a hol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy
jutott ki az első ajtón? De a mint a másodikat betevé maga után; eszébe
kezde jutni, hogy ő már csak még is Erdély fejedelme volna, s valamennyi
őse első nemes ember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos,
lompos török hadnagy, ki fiatal korában tevehajtsár volt, s az mert így
beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn ő nem
volt még más, mint ebesfalvi compossessor, ha akkor mert volna vele Olaj
bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna
gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy
van! vissza fog menni és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem
fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse a míg él, az erdélyi
stylus curialist.
S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.
De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség
nagy bajt szerezhetne az országnak s aztán egy nyolczvan esztendős
öreget megütögetni, nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, a mi
az első perczben eszébe nem jutott, emberül.
És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó
küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:
– Hallod-e Olaj bég! csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…
Olaj bég ránézett.
– Mit mondj meg, jó fiam?
– Hát azt… folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon, hogy az
országtanács összehivására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki
Gernyeszegen, Csáky Déván. – A míg tehát ezek összegyűlnek, addig
tehetsz a mit neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…
Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:
… a pokolba!…