Talán el is feledtétek őt már? kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh
herczeg nejét?
Ah ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte
feledteti, az anyai élet közelgő öröme.
Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében s boldog jövendőről szövi álmait,
udvarhölgyei apró ruhácskákat szines szalagokkal készítnek mellette. Úgy
örül, mosolyg, midőn azokat látja.
Ha a parasztnők kis gyermekkel karjukon mennek végig az utczán, elveszi
tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja és beszél hozzá. Minden
ujdonszülöttnek ő a keresztanyja s mily gyöngéd keresztanya? naponként
eljár a templomokba s a szűz anya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen
boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.
A boldog szenvedés kedves halványságot vont azelőtt oly életvidor
arczára. Olykor a szenvedés is édes.
A szent-gotthárdi csata után gondja volt Ghyka herczegnek egy futárt
előre küldeni, ki nejének hirül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert
az él és nemsokára honn lesz.
Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata
rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.
Hálát adott Istennek érte.
Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége
csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei.
Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani
fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek, mert férjeik
megszabadultak mind és közelgenek.
Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és
éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utczán, ha
távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, hogy férje jön.
Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján koczogtatást
hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.
Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első
pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé:
«nyiss ajtót, Mária».
A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s
csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok,
miket a férj vissza ad, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel;
megdöbbenve tekinte arczára: komoly volt az s tele aggodalommal.
– Férjem! szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő, ily hidegen ölelsz-e
engem?… minket? igazítá ki lesütött szemmel.
A herczeg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést s felsóhajtva
szólt:
– Annál rosszabb rám nézve.
Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herczeg
izmos, bátor férfi volt.
– Mi történt? mi bajod? kérdé aggodalommal a nő.
– Semmi. Szólt a herczeg, megcsókolva neje homlokát. Légy nyugodt.
Fölösleges aggodalom az egész. Feküdjél le. Nekem némi dolgaim vannak
még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád s
beszélgetünk, a miről tetszeni fog.
Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem
tudta, miért?
Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás
perczében oly hidegen fogadja nejét.
Nehány pillanat mulva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni
férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit
látszott keresni: végre Máriához fordult:
– Nálad vannak a kincstár kulcsai?
– Igen, szekrényemben állnak.
A herczeg fogá a kulcsokat és eltávozott.
Mária könnyebben lélekzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála Istennek,
hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót
csikarnak tőle. Hisz azért van nekem.
Kevés idő mulva visszajött ismét a herczeg s egy ideig, mintha szó és
hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:
– Máriám! van neked is pénzed?
– Van édesem! sietett Mária felelni. Épen tizezer tallér. Kell neked?
Nem, nem. De tartsd készen magadnál s ha ékszereidet is összegyűjtenéd,
jól cselekednél.
– Mi végre, férjem?
– Mert, szólt Ghyka megakadozva, meglehet – hogy igen hirtelen el kell
majd utaznunk.
– Utaznunk? – az én helyzetemmel? kérdé Mária, szenvedő arczát férjére
emelve.
Ghyka lelkén keresztül villámlott e tekintet. Neje ily állapotban
közelebb a halálhoz, mint az élethez.
– Nem! egy tappot sem megyek! Kiálta egyszerre magán kívül, s asztalhoz
vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt, s ha az ég rám szakad, sem
megyek.
– Az Istenért! férjem, mi bajod? kiálta Mária megrémülve, mire a herczeg
büszkén fölemelt homlokkal, mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a
nőt, biztatólag mondá:
– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s már
most nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna
tőled.
– De e nyugtalanságod?
– Már elmult. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodjál édesen.
Álmodjál én felőlem.
A férj hizelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arcza
nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.
De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy
aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de a mint az eltávozott
szobáiból, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét,
vele együtt leszállt a tornáczba s felhivatá magához férje hű cselédjét,
ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.
– Jova! szólj igazat! mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herczeget?
– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A
szent-gotthárdi csata aligha a miatt nem veszett el, hogy mi helyt nem
álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? keresztyén
keresztyén ellen harczoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török
tábort nagyon megverték ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a
bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herczeg fejére
akarja róni.
– Az Istenért! s mi következhetik abból?
– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek
valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.
– Talán atyámhoz, Oláhországba?
– De bizony, valamivel odább.
– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.
– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok
Lengyelországba.
– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?
– Adja Isten, hogy rosszul gondoljam.
– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.
– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.
A nő elsápadt.
– Mit beszélsz?
– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az
éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy
csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni
kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.
A fejedelemné ijedten tért vissza hálótermébe s hirtelen összeszedve
értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető
ajtók zárva voltak s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt
ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó
reggelt. Szemeit nem birta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült
zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj
után testben, lélekben kifáradtan kelt fel, a mint világosodni látta a
nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra lehetett
látni.
Az udvari zaj lassankint feléledt, a járókelő cselédség megnépesíté a
tornáczokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok
korsóval fejükön jöttek meg a a távoli kútról; valami vidám hang
könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mind ez oly idegennek tetszék a
nő előtt, mintha egy halálra itélt nézné siralomháza ablakából a
külvilág mozgalmait.
Ekkor nyilt az ajtó s kilépett hálószobájából a férj, s bátor erős
hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben
vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.
– Talán vadászni készülsz? kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre
szétröppentek az ijesztő képek, a mint férje izmos karjai átölelék.
– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! ha ki nem tombolom
magam, megemészt. A mi vadkan, vagy medve ma elém kerül, az tudom
megemleget!
– Oh valami baj ne érjen.
– Engem? szólt a herczeg, büszkén herkulesi mellére ütve.
A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába s föltevé annak
homlokára büszke sastollas fővegét, mely oly daliás tekintetet adott
neki s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arczát és
elfeledett mindent, a mit az éjjel hallott, álmodott és kigondolt.
Boldog gyermeki hit! mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, a kit
szeret.
A herczeg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát s kihajolt rajta,
hogy utána nézzen, midőn lovára ül.
Míg a herczeg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda
török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt
leveleket küldeni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok
által figyelembe vétetni.
Kevés percz mulva leérkezett a herczeg, s erős csengő hangon lovát
parancsolá.
Erre eléje lépett a csausz s szurtos dolmányából egy összegyűrt levelet
vont elő, s azt homlokához értetve, átnyujtá neki.
A herczeg felszakítá a levelet és arcza elsápadt egyszerre; levevé
fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.
Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos
török szolga előtt s meghajtani büszke férfias homlokát! Mi lehet ez?…
Mária szívdobogva nézte ablakából.
A herczeg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s
azt elől akará bocsátani, de a török ember egész paraszt gőggel inte
neki, hogy menjen ő elől.
Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában
érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak.
Első gondolatja az volt, hogy a csausz férjeért jött, azt tehát meg kell
vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.
Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga
arczán ijedelem, szemeiben köny volt.
– Ugy-e férjemért jött a csausz? kérdé tőle remegve.
– Igen, asszonyom, rebegé a szolga; miért nem siettetek?
– Adjunk neki pénzt.
– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herczeg nélkül megy vissza,
saját fejét vesztette.
– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?
– Uram néhány szót sugott a fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt.
Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt
marad a csauszokkal és kisérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram
addig velök marad s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja,
hogy mi hintóval a Sereth szakadékán túljutottunk. Ott van egy hid két
meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat
magunk után felszedjük. A herczeg ekkor Gryllus paripáját fogja elé
hozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török
csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hidhoz közel
jutand, ott megsarkantyúzza paripáját s átugrat a nyiláson, míg a
törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.
Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé
kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőn leszállt a kápolnába, ott
nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy
férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja,
négy izmos fekete ménnel. Abba hirtelen felült s mellékutakra kerülve,
szerencsésen eltávozott.
A herczeg az alatt legnagyobb önmegadást színlelve, iparkodott kelletlen
vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig
kinálta őket étellel, itallal, esküdve menyre földre, hogy ily becses
vendégeket el nem bocsáthat étlen szomjan kastélyából, azután
következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy
egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek, ismét históriája
volt, ki viselte azt! ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett
el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több
efféle; s a mellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket:
szultán, Allah és Mahomet, mikre meg kell várni, míg mindenki utána
mondja: «áldassék annak neve!» hogy a csauszok untalan sürgetései
mellett is bele telt egy óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a
paripát.
Eléhozták tehát a Gryllust. A herczeg még arról is akart egy szép
történetet közre bocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:
– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.
A herczeg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire
megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kisérőket,
hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.
A főcsausz hasznára fordítá a szót, oda kötöztetvén a herczeg lábait a
kengyelhez, hogy le ne essék a lóról s csufondárosan mondá:
– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám
támaszkodhatik.
(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj, gondolá magában a herczeg, de
akkor te nem maradsz a lovadon.)
A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel
hátrább.
Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskenynyé lesz az,
hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herczeg már látta a
hidat s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem
elől takarva, egy fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja
feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.
Itt egyszerre elgyengültnek szinlé magát, s a főcsauszhoz fordulva,
mondá:
– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.
A mint ez balgatag oda hajol hozzá, a herczeg egyszerre úgy üté főbe
iszonyú öklével, hogy keresztül esett lova nyakán; és most «rajta
Gryllus!»
A derék paripa egy szökéssel kivált a kisérők tömegéből, s míg azok
dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.
A herczeg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes
paripa, mintha érezné, hogy urának élte most ő rá van bízva, tízszeres
erővel vágtatott előre.
Egyszerre kitünt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve,
csak karfái állnak; «megállj!» ordítának ijedten a herczegre, saját
paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s
lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait s azon
pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kaczagva
emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok: «most jőjjetek
utánam!»
A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét s egy kimért szökéssel, mely
könnyű volt, mint madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herczeg
a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei
körülrepkedték merész arczát.
A csauszok rémülten kapkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne
rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa s utána
akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte
a mén s halálos nyerítéssel bukott vissza lovagjával együtt a hegyi
patak sziklái közé hullva.
A herczeg itt leoldá lábairól a kötelékeket a túlparton szitkozódó
csauszok szeme láttára s még arra is időt engedett magának, hogy a
fenhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy
átkapaszkodhassanak rajtok.
Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetetlen dühökben
tomboló csauszok elől elvágtatott. Egy pár órai sietség után elérte neje
hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett
Erdély felé, egyedül a vén lovász kiséretében.
A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára s elküldé előre
Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt
Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a
hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt
férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.
A legszigorúbb számítás szerint föl lehete venni, hogy üldözőik akár más
útra kerülnek, akár új hidat raknak a Serethen, ezáltal egy napot
nyertek előlük s ez az egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a
legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai
seraskiernek nincs többé parancsolni valója.
E reményben látták föltünni nemsokára a székely havasokat, s mentül
közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebben érzék kebleiket, mintha
azoknak minden bércze egy-egy ments-vár volna rájuk nézve.
Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek,
felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba s ismét alákigyózva,
árnyékos virágos völgyek mélyébe, egy-egy hegyi patak fut néhol az út
mellett, fölötte mint egy keskeny rovátka látszik a veszélyes út,
melyben a terhes szekér lassan végig döczög, a sziklák fölötte szinte
egymásra hajlanak.
Itt egy vágtató lovag jött rájuk szemközt, kiben a herczeg előre küldött
követjére ismert.
Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy
le sem nyergelé azóta.
– Ne menj tovább, uram! kiáltá a szolga ijedten. Pihenés nélkül jövök
Szamosujvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az
Istenért! kiálta a fejedelem kezeit összecsapva. Ide ne jőjjön urad,
vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Épen ma érkezett
ide Olaj bég a szultán parancsával, hogyha a moldvai fejedelem erre
találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.
A herczeg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután
visszafordítá arczát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett.
Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.
– Azok ott üldözőink, nyögé kétségbeesve. Itt nincs mit mást tenni, mint
meghalni.
– Még van, uram. Erre oldalvást nyilik egy hegyi ösvény, mely csak
gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek
között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?
– Hát nőm? kérdé vadul körültekintve a fejedelem s ajkaiba harapott
fájdalmában. Ő nem jöhet velünk.
Mária e perczig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szive
megállt az ijedelmes hirnél, de midőn azt hallá, hogy férje
megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából s lábaihoz vetve magát,
erőszakos hévvel könyörge neki:
– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz én miattam egy perczig.
– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?
– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett
senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim
laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a
hőslelkű fejedelemné; a szelid Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály
leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik
magukat értem, s azután atyám gazdag, üldözőink örömestebb veendik
pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, te érted
szenvednék, te érted halnék meg, oh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre
kérlek, menekülj meg értem.
Ghyka egy perczig gondolkozott.
– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.
S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfiköny esett annak
homlokára. A herczeg arra gondolt, hogy hátha soha sem látandja őt
többet?
– Siess, monda Mária férjének. Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom,
inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei
előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard
szivemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.
– Jer uram, jer! szólt a lovász is, megfogva a herczeg kezét s
erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arczczal tekinte vissza
nejére.
Mária hirtelen hintajába ült s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A
herczeg engedé magát lovásza által a gyalog ösvényen vezettetni, mindig
hátra nézve, míg csak a hintót láthatá, szomorúan megállva, midőn azt
egy hegykanyarulat végkép elfedé szemei elől.
– Csak előre uram, előre még! unszolá őt a szolga, majd ha azon
hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.
Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával
keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken,
kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor
le nem esett.
Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s a mint a
lovász felsegíté urát s az széttekinte, a természet nagyszerűségének
képe állt előtte, s a mint e roppant panorama mélyébe tekinte, meglátta
a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, a mint tovább nézett,
ime épen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi
távolban.
Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkisérte szemeivel a haladó kocsit s
valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta
előtünni s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arczán
gyönyörködnék s könyeit felcsókolná.
E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bércz alatt,
melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy
sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró
hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.
Ha! mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.
– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket!
S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bércztetőn
elszórva hevertek, s a mint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, neki
lódítá azt a meredeknek.
Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat
szökellve, a hol valamiben megakadt. A herczeg utána nézett, egy kiálló
fához dülten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a
nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána;
lovagot lovastul ott zúzott.
Majd a másik és harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül
futottak vissza s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre
felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől s
ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az utjokat álló háta mögé
kerülni?
E szándékot megsejtve, elküldé a herczeg lovászát, hogy egy követ
hajítson a tulsó hegyoldalba, mely a mint csörtetve futott végig, a
csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokad magával van ott, s még
magasabbra hágtak.
– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak, mondá magában a herczeg, akkor
pedig utól nem érik többé Máriát.
Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak
magukban, hogy mely uton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni?
elkezdtek felkiabálni a a hegytetőn álló láthatlan ellenségre,
fenyegetve őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem
engedi békével vonulni, s a mint erre feleletül újra nehány kő érkezett
alá, lenyergelték paripáikat s kikötve azokat legelni, tüzet raktak és
leültek.
* * *
Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy uj paripát
vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész
éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosujvárra. A fejedelem
nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött
előtte való nap Kolozsvárra vissza.
Mária le sem szállva hintajából, váltatott uj lovakat. Már ekkor három
nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét
sietve kellett odább haladnia. Midőn Szamosujvárról kiindult, akkor
jutott eszébe, hogy Deésről már könnyű lett volna Magyarországra
kijutnia, hol a szathmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb
menhelyet találhatott. Oh hogy e gondolat nem tudott nehány órával
hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel
épen szembe találkozik? oh hogy elébb nem jutott az eszébe. De csak
Szamosujvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előre menni volt
idő.
Egy órával előbb ez ötlet megszabadította volna; most már késő volt:
menni kellett a merre fátuma vivé.
Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, a mint a tornyokat
meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy
nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne
hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt s
félénken tekintgete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán s
látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.
Tehát üldözőik épen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.
Egy pillanat sem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat,
azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics
szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott
göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől
kérve megszabadulását.
Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn birja
tartani, hogy egy ideg-gyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején
napokat, éjeket birjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb uton.
Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni,
mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva:
«Siess! siess!» A paripák vágtatnak előre.