Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A
tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e
perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély
uralkodója.
Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben,
mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni.
Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg
ne zördüljön.
Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár,
Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem
számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még
soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára
fenhagyva.
Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt
jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.
A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele
a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem
mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet
trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s
nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s
egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak
lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.
Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait
rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők
arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára
vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a
reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak
erősebb hangozatot adni.
– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös
próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy
veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon
jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az
végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a
szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink
voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két
nagyhatalmasság között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács,
minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett;
már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a
török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán
megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert
nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink
állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e
harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a
felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira
fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt
megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt.
Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos
török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem
változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága
helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak
történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői
kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy
ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk
nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét
útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban
ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára.
A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott
és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és
halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket
fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni
azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török
padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.
– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas
arczával, és ez: a kérelem útja.
– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom,
hogy mit fog felelni?
– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát,
hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?
Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga
könyörgött azon embernek.
– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen
Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem
azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor
megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a
földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól
tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak
gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az,
hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha
oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a
portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával
egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly
megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára
adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És
végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak
hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni –
lehetetlen.
Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok
általán derültebbeknek látszottak.
Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.
– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim!
kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen
szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk;
nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van
szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy
időben ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy egy
nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában
tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között
megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont
sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint
figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a
lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi
fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és
dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A
harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk.
Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt
fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál;
minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek,
hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az
nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a
budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is
ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim
béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy
ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az
elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet,
hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a
népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.
Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.
– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e
honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni,
igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem
jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk,
csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni
jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk
csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el
ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy
tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot
Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy
kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy
azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem
jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt
meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt
megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a
világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is?
Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard
szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt
bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött
segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a
tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen
fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült
üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem
tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván,
hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki
nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének
bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni
az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom,
minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn:
az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem
lehet, azt tegyük meg önkényt…
Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai
herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.
Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön.
Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy
megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek,
miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?
Teleki azt is helyben hagyá.
A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van
valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a
hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s
belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása
hangzék minden ajkon.
Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon
tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a
szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné
vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával,
Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér
hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s
legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…
A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult
vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette
szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész
termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött
reájok, keble elszorult.
– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét;
erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy
megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát
társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit
vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé
szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»
Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete
hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek
lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás
mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.
Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra
gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.
– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le
kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét
gyermeteg szép keblére fekteté.
Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a
jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre
Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje
bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.
– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt
azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy
szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást
mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért
könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem
kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán
hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi!
Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok
elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk
szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy
gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy
Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor,
hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s
kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám
oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok
nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy
embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái,
erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy
hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért
esedezünk.
Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné
szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.
– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és
nem becsületet.
– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan
neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette
bűnhődjék? Hol itt az igazság?
– Igazság gyakran az, a mi kénytelenség.
– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török
rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni
ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak
azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább,
s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan
akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a
hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?
Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem
lehetett felelni.
– Kérdeztem és feleletet várok! Kiálta dörgő hangon Apafiné.
– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki
mutatóujját ajkai elé szorítva.
– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk?
– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak
büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört,
elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed
igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe.
És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejeinket
lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket
elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.
És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének
nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja
feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek
méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen
cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi
utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a
szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó
vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk
asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék
velünk.
Apafiné elhalaványult feje csüggedten hajlott alá, kezeit összekulcsolá.
– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság
az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt
magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket
megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap,
megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik
hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem
könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek
reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek,
leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni,
öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak
eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!
A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy
sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással
könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei
is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy
hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével
vegyült.[13]
Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a
nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira
vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp
gördült végig szemeiből arcza barázdáin.
A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne
tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»
– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam
a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha
közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj
bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy
lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de
gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén
világban visszhangzani fog!
Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és
szólt megindulástól reszkető hangon:
– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy
szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat
rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki
Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e
társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám,
kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő
törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e
helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy
hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt
haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim
mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de
lelkemet kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.
Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.
– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön
hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.
E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték
társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől.
Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az
egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek,
mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem
gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária
mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az
Isten jó, meg fogja szabadítani.
Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy
kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még
nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd
karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt
igérő angyal, fölkelt és eltávozott.
A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által
elvezettetni.
A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása
a sértett önérzet szemrehányása volt.
Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett
hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély
rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.
Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a
teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég,
kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe
között.
A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag
urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s
észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján
elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé
lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén
hátravetve, e szókat intézte hozzá:
– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged,
gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn
küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy
adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és
gondod legyen rá, hogy ne hazudj.
A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a
fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.
Teleki egy ív pergament nyujta Sárpataki itélőmester elé.
– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom
hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán
basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik
már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn
a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk
későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is
megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a
magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed
s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.
A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy
percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az
országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld
izenetet a hatalmas budai basának!
Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő
kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai
vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a
csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély
kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.
Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy
állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte
nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla
Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a
porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s
nyomják a markába.
Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.
– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy
ezt a levelet magammal viszem Budára?
Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és
vágta az asztal alá.
– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat
megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.
Teleki hideg vérrel fordult hozzá.
– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz
visszamenni.
– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És
levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg
másikat nem irtok.
E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve
lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.
– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a
szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból.
Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint
Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy
másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a
levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből.
A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan
drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a
ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa
kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót
fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az
érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.
Olyan jól esett, hogy valakin mégis tölthették boszujokat.