Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb
félhold szerte a halmokon. A török tábor a rábaparti hegyek közt
tanyázott.
Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli
kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:
«Németeknek kivánatos,
Törököknek használatos,
Magyaroknak állhatatos,
A ki nem lesz betegségben,
Az marad jó egészségben:
Így végeztetett az égben.»
A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak
holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.
A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán
felvonulva, Szent-Gotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.
A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat
temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására,
hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz
emberével, midőn ellenében harminczezer áll, ily tréfás feleletet adott:
«ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy
magyar katona is megér tíz törököt». Úgy is váltotta fel őket a derék
ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt
lefizetve halál ő felsége kezeibe.
A Küprili innen egyenesen a római császár derék hadait vette üzőbe, de
azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján
vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odább huzódni.
A budai basa seregeinek a császári hadak háta mögé kellett volna
kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden
oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán, mint önálló hadvezér,
csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött s ő is
egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.
Így jött össze a két tábor julius 30-ik napján Szent-Gotthárd regényes
hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobbparton s elfoglalva a
dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.
Bizonyára nem volt rosz izlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy
megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem
ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról
sötét erdők; tejjel mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja
metsz ketté; a domboldalban a szent-gotthárdi apátság roppant
oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulató erdővel, távolabb négy-öt falu
tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany
ködfátyollal huzta azt be.
– Te kutya! kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által
elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket
elfogadni; nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem
soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik
és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No megállj, majd
máskép lesz az, csak én beszéljek veletek.
– Adja Isten uram, szóla a jámbor paraszt, levett süveggel, hogy az én
jószágomon lakjatok mentül többen s én építsem a házaitokat. – Ez az
ember volt a sírásó.
Hasszán basa és kisérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka
megtelt elfogott papokkal és birákkal, kiknek az ország legtávolabb
vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És a mit hoztak, az
soha sem volt elég, e miatt a szegény, áldozatra küldött követeket
magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, a merre jártak;
egyik a másikat váltotta ki a rabságból; s némelyik ott volt már fél
esztendő óta.
A török had számra felül haladta a százezeret, s hosszan beülteté
beczövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét,
ott tanyáztak Hasszán kedvencz mamelukjai, s a szép hasított orrú
szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak
harczolni a csatában s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök
Kucsuk basa lovassága, – fegyelemhez szoktatott had, – lova mellett hál
mindenki, az előörsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve,
élelemszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden
trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály
sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazon-dandár telepét,
kiknek első gondjuk, a hol megszállnak, magukat rögtön elsánczolni. Ott
vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömnek kertjéből
szöktek meg a csata mezejére s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk,
miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik
hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a
varázsló szemeitől; im a karcsú liliom, a georgiai bayadér, ki midőn
tánczolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a banán-fa virágos ága, most
ott térdel a sáncz szegletén s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló
ellenség őrszemére czéloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem
sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harczfejszét forgat
kezében, s arcza pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a
szerelemre, oh a harczmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos chinai
delnő, ki oly negédesen hintázta magát a shawlon, most délczeg paripán
hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit aczélsisak rejti,
hófehér paripája sörényét fésüli az abyssinai leányka, s a barna
czigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harczi kürtöt hord kezében.
Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az
látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől,
mint az ellenségtől, a ki előttük áll. A kolostoron túl egész a
nagyfalvi szőlőkig Ismail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival,
kik harczi hirükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek
parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl
feküdt Küprili Ahmed lovassága s szerteszét a környékben, a merre
füstoszlop látszott s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a
tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral
összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi útakon, az erdős szorosok
lejtőin lehete látni a prédával terhelt podgyászszekerek hosszú,
beláthatatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal
s az öreg kőmozsarakkal, miket tiz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy
ügygyel-bajjal birtak egymástól előre hatolni, ha egy-egy elakadt, vagy
feldült, kénytelen levén valamennyi megállani a háta mögött.
Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a
nyargonczok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.
A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a
tulsó parton két erdő között állomást vett, a franczia zsoldosok s a
német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka
rárontani, mielőtt rendbeszedi magát.
– Urad bolond. Felelt neki Hasszán; hát repülhetek én a vizen keresztül?
előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, a mi
napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek
meg nem érkeznek. Tehát menj vissza és mondd meg uradnak, hogy majd ha
csatázni kell, megfuvatom a riadót.
A hirnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s
ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez
azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, a min
két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.
Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy
a harczot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.
Hasszán dühösen támadt az elfogott birákra.
– Miért nem hoztatok szénát?
A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:
– Száraz nyár volt uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.
– Ahol van ni! monda Hasszán; mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon
lovaiknak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.
Ez a követ még el sem ment, midőn a janicsároktól egy egész küldöttség
érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön
a csatába; mert ők nem akarnak egy perczig is az ellenséggel karonfogva
sétálni.
– Mit? kérdé Hasszán gúnyosan, tán nálatok is elfogyott a széna? (A
janicsár had gyalogság volt.)
– Elfogyott a dicsőség! szólt a küldöttek szónoka merészen. Meguntuk
tétlenül nézni az ellenség szeme közé.
– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó
kutyákat! fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa
őket.
A testőrök dühös védelem után lefegyverzék a janicsárok küldötteit, s
addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor
pinczéjébe.
Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s épen e szerencsétlen
pillanatban érkezék hozzá Balló, Apafi követe.
Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már s különben is
dühös levén, de legfőkép az erdélyiekre, erősen rárivallt:
– Honnét jösz? ki eresztett ide? ki hozott ide?
– A Küprilitől jövök, uram. Felelt Balló szeliden.
– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett
embert, mint te vagy, lánczok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?
– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a
fejedelem képében jövök.
– A fejedelem képében? Talán épen a fejedelem csizmájában? Hoztál
katonát?
– Kegyelmes uram…
– No – nem hoztál? ne is beszélj. Hoztál pénzt?
– Kegyelmes uram…
– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?
– Kegyelmes uram…
– Ne kegyelmes uramozz, hanem felelj; igen vagy nem?
– Még ugyan nem, de…
– Hát miért nem?
– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.
– Azt végezzétek el Istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne
legyenek rajta. Hát miért jöttél?
Balló elszánta magát a keserű falatra.
– Épen azért könyörögni, ha leengednétek az évi adóból.
Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.
– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok
van ti nektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?
– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, a mit Bethlen Gábor
fizetett.
– Bethlen Gábor derék ember volt, a mit le nem fizetett ezüstben,
lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégy ezer tallért azért, hogy
velünk egy sorban harczolt: ti fizethettek nyolczvan ezeret azért, hogy
otthon sütitek a makkot. Nyolczvan ezer tallér egy oly országra, mint
Erdély, a mit felvet az arany és ezüst! holott a thessaloniai basának
egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.
Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.
– Uram! Thessalonia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan
hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…
– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi?
kiálta agyarkodó képpel Hasszán. Mielőtt kétszer megtelnék a hold,
fogadom te neked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa
fog ülni! Hallottad? a prófétára esküvém.
– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni
soha nem fogja. A prófétára és az alkoránra.
A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen
magán kívül hozta a vezért.
– A nagyúr, a mostani szultán, kiálta, nem érdemes arra, hogy azon
esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejman tett; és nem az fog
megtörténni, a mit ő mond, hanem a mit vezérei akarnak. És hiába
bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti
kemény nemzet! legmakacsabb mind azok között, a kiket valaha ismerék, ti
csupa urakból álló fajzat, melynek még a parasztja is különb embernek
tartja magát a föld egyéb népeinél, ti háborgó hadak, kiket ha a német
megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a
némethez, ha velünk harczoltok, ölitek a németet, ha a némettel
harczoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok,
kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek
különbek a boszniai rahajnál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a
nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le
fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak
helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást sem adok fel rátok; s ha a
német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat
fogok azokba vinni!
Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.
– Akkor gondoskodjál uram új népességről Erdély számára, mert ott
emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott
magyart soha.
Hasszán e szavakra kardot kapott s saját kezével akarta lenyakazni a
vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva,
hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.
– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé, hogy beszélhessek a vakmerő
farkassal, mikor a nyársban fog ülni.
A fegyveresek Ballót is a pinczébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú
hegyes nyársban végződő fenyőszálat épen a vezér ablaka alá kezdtek
leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támadt; a
janicsárok megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük
megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállani készülő tisztjeiket
egy percz alatt lekonczolák, s míg egy része a kolostor felé rohant a
lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a
dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s
nehány pillanat mulva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.
Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a
dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt homlok rohantak a
kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a
bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz
vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.
A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be
annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.
Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva
testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a
zendülők leverésére eljönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán
kétségbeesve látta a toronyból, hogy a Küprili hadaiból egy ember sem
mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól
láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok
felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy
gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt.
Ismail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint
közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak
személyes ellensége levén.
E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót s hangosan
felordítottak rá.
– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!
A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e
karóba ülés között lehet s átkozódva mormogá magában:
– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem Istenéhez, hogy így
megcsúfoljon; s irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára
hurkolva, oda állt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a
kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó
fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.
Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt
gyujtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák
egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése
hangzott szakadatlan.
A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan
sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt
golyó bele ütődött.
Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az
eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a
fanatizált janicsártól lehet hallani a halálos diadal perczében, midőn
többé nem lát halált maga előtt s nem hagy élőt maga után. Az ostromlók
felfedezték a pinczét, melyben társaik zárva voltak s kifeszítve annak
ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki
menten sietett elhagyni a baj színhelyét.
A janicsárok szivében megkötözött, összevérzett társaik látása
tizszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok coriphæusa lázító kiabálás
között fejszét ragadott kezébe s legelől rohanva, egyenesen a vaskapunak
futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak
messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel
támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.
De a kapuk mind erős vaslemezből voltak s belől eltorlaszolva négyszögű
kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok
köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött
soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről
lelőve puskával: azt izekre tépték az ostromlók s fejét visszahajíták az
ablakon.
– Vonuljatok vissza! kiálta akkor az előcsahos, ki vakmerően állt golyó
és gerendahullás közepett legelől. Fussatok ágyúkért! a domb alatt
láttam két csatakigyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyuzni a
falakat!
A janicsárság egy percz alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang,
minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még
iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nem sokára lehete valami tompa
dübörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk
gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe és sebesen látszottak előre
rohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé
vontattak egyet; nehéz huszonnégy fontos vas csatakigyó volt az, melynek
hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötven
lépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.
– Nincs segedelem, egyedül az Istennél! kiálta Hasszán kétségbeesetten,
s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.
E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tünt elő
Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz
bég a spahikat vezetve, egy sebes kanyarulattal körül fogá őket.
Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött s egyenesen
annak torkolatával szemben megállt.
– A próféta hivei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok,
fetish-bálványozók? hogy az igazhivők ellen támadtatok? kérdé a
lázadóktól.
E szóra előlépett a kolompos.
– Mi janicsárok vagyunk, a próféta kertjének virágai, kik ha gyomot
találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.
– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok,
de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó
katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném
ti általatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek én általam:
hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harczot kezdjünk-e
magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a
kard, mely nem ellenségre van kihúzva?
– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.
– Mit akartok?
– Harczot akarunk!
– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között.
– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél, az egész
tábor harczot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet,
azután majd megöljük az ellenséget.
– Miért nem előbb azt?
– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborába, ha a többiek
vesztegelnek?
– Jó, tehát megyek én is veletek.
– Jösz?
– Én és fiam egész dandárunkkal.
A lázadók a legmélyebb dühtől a legmagasabb örömre változtak e szóra:
csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! e kiáltások terjedtek el
szájról-szájra. A dobok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként
kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták s levontatták a partra, s
gerendákat, kompokat hurczolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a
Rábán.
Az ellen-tábor mintegy negyed órányira feküdt a túlparton két erdő
között s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen
őrök nélkül hagyá.
A janicsárok átúszva a vizen, kötelekkel megerősíték átvontatott
kompjaikat s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már
az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen
át kezde nyomulni a gyalog janicsárság.
A német-magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát s
hirtelen három ezred muskétást lerendelve a janicsárok ellen, azok
bátran megütközének a törökökkel s őket egész a hídig visszaverve, ott
dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új
csapatok ellen védve magukat.
Ez alatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztül
nyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.
A meglepett harczolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a
főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket s
hanyatt-homlok rohantak vissza sánczaik közé.
A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A
keresztyén gyalogság útját elvágták a sánczoktól Kucsuk basa gyors
spahijai, néhány perczig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt
keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után
elesett, a három ezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba,
üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik
elfoglalva az elősánczokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat s
prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.
A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a
Küprili átkel a vizen s Hasszán basa osztja a Kucsuk által kezdett
harczot, hirmondó sem marad belőle.
De a két fővezér még akkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili,
ki tegnap este maga akarta kezdeni a harczot, hogy akkor visszautasító
választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafurt
hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya? Hasszán pedig sokkal
inkább szerette volna, ha a janicsárok s az őket segítő Kucsuk ott
vesznek a parancsa ellen kezdett harczban, mint hogy segélyükre sietett
volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harczból, de
hallá a kiáltást s azt hivén, hogy az a janicsárok halálordítása, vevé
olvasóját övéről s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa
számukra nyitva a paradicsom kapuját.
– Uram! uram! kiáltoz fel rá Yffim bég. Köss kardot és ülj lovadra.
A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a
harang kötelét s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az
ijedtében majd kiugrott az ablakon.
– Ki az? mit akarsz?
– Siess uram! ordítá Yffim bég. Kucsuk basa veri az ellenséget, már
sánczaikat is elfoglalá s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé
legyen egyedül a dicsőség! s egy maga verje szét a keresztyéneket.
Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit
leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül egy
magában. Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, a ki mozog! Elő
spahik, szarácsiak! A harczba minden igaz hivő! A dervisek menjenek fel
a toronyba s énekeljék a csatában elhalók énekét. Villogjanak a muzulmán
szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a
kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!
Egyszerre megelevenült a tábor, a harczkarélyok vágtatva rohantak a híd
felé. Ember ember hátán gázolt, a kit letaszítottak a vízbe, úszva
iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a
nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának.
Keresztül terelték a moldovánok hatezer emberét is s felállíták egy
emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tünt még csak ki az ozman
hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő
e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor
úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.
A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát fényes
kiséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, pánczélos hadsorok, a
sereg legjobbjaiból válogatva. Balról álla Ismail basa hadserege,
jobbról a moldvai hadak. A legszélsőbb helyen, a már elfoglalt
sánczokban Kucsuk basa.
A táborhomlok előtt látjuk e perczben keresztül nyargalni Yffim béget, a
vezér parancsával Kucsuk basához.
– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne
nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a tulsó
szárnyra vonuljanak.
Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére
legyen s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk
takarodót fuvatott, Feriz bég átvonult a baloldalra, ott is a tartalékot
képezve.
Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán
had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs
hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók
rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillagalakú
árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, tele verve hegyes
karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt
s egy perczre feltartóztatják a rohamot. De a percz rövid. A hátuljövők
erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik
után hull a hegyes sánczkarókba, a harczkiáltás túldörgi a halálsikojt,
perczek múlva a csillagsáncz holttestekkel van betemetve, s a rohanó
tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek
az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi,
elrejtve sánczkosaraik mögé. Most épen torkaik előtt áll az ostromló
had. Egyetlen jelszóra nyolczvan ércztorok bömbölése hallik, irtó tekék,
lánczos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt
zsákot röpít a tömegekre az eldurranó taraczk, míg a tűzokádó granát a
legtávolabbi sorokat ijeszti.
A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró
sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes
hadsorok helyett nyavalygó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik
úgy vonaglanak, mint férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes
hadak lepték el a tért, s a holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert
csapatok hátra küldettek s pihentek jöttek helyökbe; a roham
ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket
behunyják. Allaht kiáltanak és rohannak előre. Itt egy földrendítő
pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az
égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta
zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ez
alatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsánczot vonni maga előtt. Most
egy harmadik, majd egy negyedik roham következik és ismét új és mindig
dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden
csapatja harczba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs
előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.
Ott áll ő maga kiséretével együtt s rendezi fonákul a csatát, rohamokat
küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt
helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek,
melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei
előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait s egy sincs, ki
merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem
látsz. A megújuló rohamok zaja mind meg annyi diadalkiáltás az ő
füleiben: «nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a
porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!» és senki sincs, ki meg merné
neki mondani: «Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a
lövések a keresztyének ágyúiból jönnek s soronként seprik tennen
hadaidat!»
Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld
Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:
«Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt.
Beszéld el otthon, hogy mit láttál?»
A Küprili komolyan megijedve, hogy a harcz dicsőségéből kimaradt, rögtön
felülteté egész lovasságát s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez
készült.
Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Ismail basa a tizedik rohamra
vezette az ozmanokat.
A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,[12] észrevéve a Küprili
mozdulatát, rögtön összehivá vezéreit s tudtokra adá, hogy ha a Küprili
megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.
Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még
védelmükre.
Több arcz elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend
követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a
hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a
csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német
vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.
A felszólításra e kettőnek arcza maradt szilárd, Toggendorf hidegvérrel
lépett elé:
– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a
halált előre törve, mint a halált futás közben?
– Nem úgy pajtás, szólt Petneházy lelkesülten ragadva meg társa jobbját.
Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi,
megtalálhatja a diadalt is.
– Ti mondátok, szólt hideg nyugalommal Montecuculi s zsebébe dugva
perspektiváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két
szárnyra küldé, maga a sereg élére állt s parancsot adott, hogy egy
pillanatban hárítsák félre a szekérsánczokat.
Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött
hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy
huszárjai.
Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely Ghyka
herczeggel élén, ez ideig részt nem vett a harczban. Ez ötlet Istentől
adatott neki. A moldvai herczeg régóta csak arra várt, hogy valaki által
megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei
ellen kényszeríttetett jőni, s a mint Petneházy ötven lépésnyire ért
csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak s
kardjaikat össze sem mérve ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába
balpartján, odahagyva a csatatért.
E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb
vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz
szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré
azt neki.
Ismail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt
odaérhetett volna, megrohanták Toggendorf vértesei s egy pillanat alatt
két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közre kapták
a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Ismail basa lebukott
lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve,
feltüzé kopjája hegyére, ijesztő jelképen emelve azt fel a rémült
törökök előtt. A janicsárok nem birták többé erejöket kifejteni,
mindenütt keresztül törve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott
harczsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat, saját segítségökre
siető lovasságuk elől.
Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ő
mindebből semmit sem látott.
– Dicsőség Allahnak! kiálta, kezeit égre emelve. A diadal miénk! Fut a
keresztyén és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézeik omlanak a porba. A
többi fut fegyver nélkül és sápadtan…
A kik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg már
ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.
– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! szóljanak a dobok és trombiták.
Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat,
verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, a ki a
férfikort elérte. Allahé a diadal!
– Őrjöngsz uram! kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva.
Fuss innen és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok
elhullottak, a moldvai had fut. Ismail basa feje dárdára szúrva!
– Nem, nem lehet! ordítá magán kívül Hasszán. Jőjjetek velem. Előre
rohanjunk. A diadal miénk.
Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova
kantárát megfogák kétfelől s visszafordítva azt, ragadták magukkal a hid
felé, mely már akkor tömve volt futókkal.
– Zászlóim! zászlóim! hörgé kétségbeesetten a vezér.
Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok
egyenként vesztek el vivőik kezéből, a szép válogatott vitézek
ezüstpánczélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémánt markolatú
kardokkal egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott
azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.
A koczka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén
tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az.
A Küprili, látva a veszteséget, ismét felszedette hidjait s a túlparton
maradt.
A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzedelmes üldözőknek
ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.
A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem
várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg
Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste
fel magának.
Ah, ott küzdenek az amazonok kedvenczük oldala mellett. Az ifju szemei
megnemesíték keblökben a szivet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy
harczolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… «Milyen fiatal gyermekek»,
szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull:
nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az ércz pánczél alatt
vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.
Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az
északi szigetek virága, arany hajával beterítve kemény ágyát, megtörik a
karcsú termet, a szép chinai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát
összezárva hal meg a néger gyermek, s arczánál sötétebb éj száll le
szomorú vonásaira.
– Ne bántsd őket! velem harczolj! kiált kétségbeesett haraggal Feriz bég
ellenére. Nők ezek!
Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra s elfeledé
kikerülni a csapást, mely e perczben ellene mérve van: a cserkesz
leányka két kézzel fölemelve harczbárdját, lesujt reá, s a rosszul
irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely ketté hasadt fővel rogy
össze alatta.
Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni
látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb
kezén Feriz, hirtelen balkezébe kapja kardját, s nehány lépést hátrál
visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott s új összecsapáshoz készül
mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó
szava.
A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba
válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harczolnak még, végre csak
egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul
csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy
ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a
török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyuit, zászlóit és harczi hirét; de
senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő
önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.
Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sohajtások mezeje most.
Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt
paripa emeli még végerővel fejét a búcsuzó alkonyfény felé, egy-egy
elesett spahi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom
mosolyg felé s búcsuzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét,
gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan.
A csillagok mosolyognak a föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana
egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. –
Csendes a táj. – Csak egyes merész martalóczok száguldoznak a holtak
mezején, meglopva az elestek köntöseit.
Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a
vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s a hol egyre rátalált, lehajol
hozzá, s megcsókolja halvány arczát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán
megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak
ajkaira hinte.