A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti:
«életem kezedbe adom!» Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem
enged jutni hajából, azt hive, hogy a ki azzal bir, megronthatja,
megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.
A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog
azért ismét jönni, s majdan ott találja; sírva reá borult ismét, könyeit
a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott
harmatcseppek.
Azután felkeresé annak lábnyomait, a hogy eltávozott a berekben, s
meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal
egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz
ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!
Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó
úton keresztül?
– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal
közel!
Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj felé,
merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához s ismét szokott,
parancsoló hangján szóla hozzá:
– Maradj itt és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra
visszajövök.
Majmun fenhangon számlálta a hatszázat.
Azraële pedig végig menve a Duna gátján, a mint a zsiliphez ért, azt
minden ereje megfeszítésével félig felemelte.
A kiszabaduló víz hangos zuhogással kezde omlani a résen.
Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.
– Most vissza a szigetre!
S újra megtette e rémteljes útat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a
néger fejére téve. Keblén volt a nyárfalevél, az oly nyugalmat adott
neki.
A szigetre visszatérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, azt
mondva neki:
– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet
keresni s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hidon
keresztül a túlpartra kisérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott
senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, a hol
most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért, vagy koszorút, azt nekem
elhozod.
Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?
Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony
szerezte álmát! éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben s az
imámok éji éneke rezgett a táborban.
Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá
gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai?
Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott? mint úszott folyamokon
keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott:
«aludjál tovább s folytasd álmaidat»…
… Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég
rég várt reá.
– Nem lovagolsz át uram a pesti partra a megérkezendő Feriz számára
kinézni a táborhelyet?
Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért,
a hol az meg fog győződni felőle, ha vajjon varázslatból nézte-e a
falusi leánykákat lovas katonáknak? Azt is helyesen gondolá, hogy
ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.
Hasszán tehát, engedve a bég hivásának, átlovagolt vele Majmun
kiséretében a tulsó partra, a holott Yffim bég csodálkozva tapasztalá,
hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.
Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön s kénytelenek voltak rögtön
odább vonulni, túl Pesten véve állomást.
Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte
abban nem akadályozta volna.
Majmun pedig, mintha az útat keresné, felkutatá a tegnapi találka
helyét, s im az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette
azt és elrejtve burnusza alá, haza vivé azon este Azraëlének.
Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfa-ág, a másik
egy tövises inda.
A leány meghajtá fejét a felelet előtt:
«Szenvedj, ha győzni akarsz!»