Szálljatok le csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a
rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos
kelyhében. Minden alszik, minden csöndes, csak a csillagok s az égő
szerelem vannak ébren.
Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? mintha emberszava
volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó
rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal
kezében Feriz bégnek, csaták oroszlánának hívnak, s ki ha leszáll az est
s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti pánczélingét, könnyű
szürke burnust ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag
berkekbe, a mormogó folyamok partjára s ábrándozó dalokat kelt szivéből
és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.
Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos
dalok után, – s még halaványabb lesz bele.
A Margit-sziget partjain csöndesen ballagnak az eunuchok hosszú
puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanus csónakot látnak közelítni a
vizen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak
félszemmel szokott s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy
halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely
szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, az előtt
Yffim béget kisérvén Erdélybe, tehát még Azraëlet csak egyszer látta,
midőn ura kalandját elmondá neki.
Szemei szüntelen köröskörül járnak s éles füleit egy bogár repülése ki
nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.
Ijedten fordul hátra s Azraëlet látja háta mögött állani.
– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy
közelítesz. Mit akarsz? miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki
a háremből?
– Oh kérlek, ne üss zajt, szólt az odaliszk. Az este urammal csónakázva,
e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyüt, melyet ajándékba kaptam
tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperecz? s én elő nem mutathatom,
megöl. Oh engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.
– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap s ott veszesz.
– Nem bánom, meg kell kisértenem; vagy meglelem a kösöntyüt, vagy utána
halok magam is. Úgy is, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az
élet?
Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az
eunuch megrendült bele.
– Hisz e munkát rábizhatod másra.
– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább
karpereczet is érte, minden drágaságaimat odaadnám.
– Tudok én, szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.
– Oh szállj a vízbe értem; könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a
szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. De nem félsz-e, hogy
belefullasz? Mert akkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.
Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.
– Ne félj miattam. Ifjú koromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken s
míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt s látok benne, mint a hal,
még éjnek idején is. Csak azt mutasd meg, hol ejtéd le kezedről a
kösöntyüt?
Azraële egy brillantos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe
hajítva azt, rámutatott a helyre.
– A hová ezt hajítám, épen ott, ha mindkettőt felhozod, eme másik tied
leend.
Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és
fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal
csöndesen a víz alá bocsátkozék.
Nehány percz mulva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen
kikelt arczczal rohant ki a partra.
– Hah, ez gonosz hely itt! szólt rebegve. A víz fenekén egy halom emberi
fő hever!
– Tudom, szólt nyugodt hangon az odaliszk.
Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly
érzékeny könyörgő alak most büszkén, délczegen áll előtte, s úgy néz le
rá, mint egy királynő.
– Azon fejek ott társaid fejei; szól Azraële a bámuló eunuchnak; kiket a
közelebbi s ezelőtt mult éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s
melyet azok nem teljesítének; a miért másnap bevádoltam őket a vezér
előtt s az kihallgatás nélkül elütteté fejüket.
– S mi volt azon szolgálattétel?
– Átúszni a tulsó partra s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.
– Hah, hiszen te áruló vagy!
– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot
ott a fűzek között? úszszál át hozzá s add át neki e bokrétát. Ha nem
cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt,
a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész
életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj
nyomorultan?
– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! kiálta
fogcsikorgatva az eunuch.
Azraële nevetett.
– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy
puskádba földet tömjek s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet
kiálts s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.
A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az
sziszegve hajlott meg előtte.
– Mit parancsolsz?
– Már elmondtam egyszer.
– Fejemmel játszom, asszonyom!
– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.
– Mit cselekszel? Oh vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették
előtted életöket.
– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, a kik szeretnek,
azt te épen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolczadik színről kellene
gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?
– Nagyon jól hallom.
– Ugy-e te nem szeretsz senkit?
– Szerethetek-e én?
– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgy hogy lépteimet sem vevéd
észre.
– A bülbül nem énekel szebben.
– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korall zátonyos sziklákra
kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s
énekléseikkel oda csalják a hajósokat a szájfejű Rok fogai közé?
– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? kérdé elborzadva Majmun.
– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda
akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szivét az
enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni
rajta lelkét és az enyimet lehellni vissza bele, s aztán lehullni
kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a
naptól felsütött harmat. Oh vigy engem át a tulsó partra.
Az eunuch reszketett a leány előtt. E dæmoni lélek szilaj lángjai még az
ő szivében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára
sem birt meleget költeni soha.
– Egyetlen csónak van e szigeten, szólt a leánynak, és abban Yffim bég
benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék
azon a szigetről, míg Hasszán alszik.
– Oh miért nem tudok úszni! kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában
összerogyva.
– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztül úsznád?
– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most
mindjárt.
– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni
nem tudsz.
– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.
– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél s most rám akarod bízni
éltedet. Csak két perczre kell lélekzetemet visszafojtanom, hogy örökre
el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni
nem tud, s a hullámok alatt a kik laknak, könyörtelenek a haldokló
küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű,
mint a hullám.
– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vigy
keresztül a vizen.
– Őrültség, a mit kivánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble,
midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk,
mert a vízbefulók erőszakosak s lefogják a mentségükre siető kezeit.
– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.
– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok.
Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én
nem foglak elárulni.
– Tehát nem jösz velem? kérdé a delnő sötéten.
– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem; szólt Majmun határozottan,
leülve a dombra.
– Jó! nyomorult szolga! kiálta Azraële kétségbeesetten. Tehát megyek
magam!
S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról. Majmun nem
gátolhatá meg a leány szökését s ijedten ugrott utána s nem sokára
felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a
nőt.
Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ez által egyet
fordulva a vízben, felül került, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen
kiálta a víz alá nyomott eunuchra:
– A tulsó partra vigy, vagy magammal együtt megfojtalak.
Az eunuch rövid kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a
delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak
szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskigyó tartá fogva Majmunt: egy
erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére s fuldokolva kiálta:
– Viszlek oda!
Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe
kapaszkodva, csöndesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy
csak arcza látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá
Majmunnak:
– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá,
hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz
fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál
alá. Siess.
Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás
mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában?
Az eunuch úszott elől, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha
túlcsapott halavány orczáján, olykor megreszkettek tagjai: a
félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a
legrémségesebb halál, de ő nem látja azt; a habok moraja enyészetesen
zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje és az éj
csöndje dallamokat viszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik
a víz színén…
Fölötte csillag ragyog s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong,
s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik e nő? kinek élte, lelke
csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.
– Messze van-e még a part? kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt s
nem láthatott előre.
– Félsz-e?
– Félek, hogy őt nem láthatom meg.
– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva,
alig látszanak ki a zsilipek.
Nehány pillanat mulva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk
egy vízbeborult fűz galyait látá arcza fölé hajolni. Hirtelen megragadta
azt kezeivel s kiemelé habtündér termetét a vízből.
Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos
alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a
galyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete shawlt, dereka körül
övezni.
Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s a mint
megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vizen keresztül csalták,
megrezzenve állt meg, lélekzetét vissza fojtva s kezét nyugtalan szivére
feszítve.
Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Épen végezte énekét, s szép
fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha
lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.
– Most szólhatsz vele; mondá Majmun a leánynak.
Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul
nézte az ifjút.
– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért
tétovázol, ha ennyire jöttél?
Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.
– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s
üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint a ki meg van bűvölve.
A delnő térdre rogyott lassan s arczát öltönyébe rejté.
– E leány valóban őrült, dörmögé a szerecsen; ha csak azért jöttél át,
hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.
A leány keblén összetéve kezeit, arczát a megdicsőülés mosolyával emelte
ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég visiói nyiltak meg
mosolygó angyalarczokkal.
E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a
dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első
riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána hangos
kelepelés verte az ébredőt s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég
legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még
lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.
– Látod, már elment előled! kiálta boszusan a szerecsen, megragadva a
leány kezét; siess utána, még utolérheted.
A leány felállt, lélekzetét visszafojtva tekinte az ifjú után, megvárta,
míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért,
melyet keblében rejtve hozott s egy lépést tőn előre: ott ismét megállt,
hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre
odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el
s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.
Azután vevé a virágfüzért s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok
voltak:
Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? «Szeretlek, boldog
vagyok».
A másik volt égő szerelem: «szeretlek, elégek miattad».
Harmadik gránátalma-virág: «nem feledlek el soha».
Negyedik volt hajnalka: «szerelemtől elhervadok».
Az ötödik volt fájvirág: «nem merek közelítni hozzád».