Kerüljétek e bokrokat.
Ti emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna
mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutúlva csöndes
éjszakában; – ti békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna
holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti ifjú lovászok, kik paripáitokat
úsztatjátok a hűs habok között; s ti ábrándos ifjak, kik a túlparti
fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csöndes
szárnya szerte hordoz: kerüljétek a Margit-sziget gyászfűzeit, mik oly
sötéten úsztatják függő galyaikat a hullámok között! közel ne járjatok
azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félre
forduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez,
gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem
jártok a halálhoz, mint midőn a Margit-sziget szomorú fűzeit látjátok.
Ah ott Hasszán basa paradicsoma van s annak kincseit még látni is halál!
Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú
lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vizen, mennyire egy golyó elhat,
bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott? oly sok ifjat várt
hiába haza édes anyja, kit a titkos bűbáj a Margit-szigetre csalt, s
annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal
arczú fők a Margit-sziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.
Ha láttok fehér alakot sétálni a szigetparton, vagy tánczolni a zöld
fűben, fürödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s
énekelni bűbájosan: fussatok onnan! dzsinek azok, rosz szellemek,
gyönyörű túlvilági alakok, termettel mint tündéreké és szemekkel mint a
tűz! s ki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni s megesküszik,
hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni,
megőrülni s meghalni a szerelemben.
Fussatok innen, oh jámbor ifjak!
Mint tánczolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, tánczosaitok hideg
északon született népek, ezekhez képest? tudnak-e azok oly hangon
dalolni, mely a szivet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg,
tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könyekbe olvaszt fel,
szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl,
megtébolyít? hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, a mit
tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szivedben viseled azt, mint a
futó vad a belé lőtt nyilat. Ismerik-e a ti tánczosaitok azon
mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? azon
sovár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? azon légi
könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? azt a művészeti
gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden
mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában száz égő vágyat
gerjeszt, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő
forgásokat más, mint a ki ott született, hol a viharok arája, az égető
forgószél, Szamum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben
a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásaiban a villám
czikázását s a hevült arczokban a vihar menyasszonyának égő piros
tekintetét, hogy arczra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a
szélarát közelítni látja.
Oh ifjak, fussatok e bokrok titkaitól.
Üdv annak, a ki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj
annak, a ki nem, mert ifjan hal meg.
Minden gyönyört, futó élvezetet lehell; az egész paradicsom virágokkal
van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden
virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap
alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencznő asztalát ékesítse, ez
sorsa minden virágnak s nem ritkán azon nagy porczellánvedrekben, mik
Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalma-virágok
bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely
tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és
granátvirágok.
Oh e nő valódi dæmon! Hasszán basa nem ember többé, a mióta őt birja,
csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit,
csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik
beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri
az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez
igaz is; de fejével játszanék, a ki fenhangon mondaná, mert Hasszán
titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem
engedik meg neki az összes hadak vezetését.
Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár,
s ha oly régi és hű kegyencze nem volna Hasszán basának, aligha meg nem
bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól
tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké,
kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hizeleg neki; annál
nagyobb baj annak, hogy hizeleg.
Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve
komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csolnakába, melyet egyedül
ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol
kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos
Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán
idegen éghajlat virágzata repkényzik s karcsú szobrai tetején részegítő
füstölők illatoznak.
Egyedül Yffim bég kisérheti őt idáig.
A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák
labyrintjai közt, hol az utak színes kavicscsal vannak fedve, s a fákon
emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég nehány lépésnyi
távolban kiséri őket s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem
engednek elveszni abból, a mit Azraële mond és tesz.
A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a
berekből s távol egy jegenyefára száll le.
– Nézd uram, minő szép sólyom! kiált Yffim bég.
Azraële kaczagva fordul hátra:
– Ugyan jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb
volt.
– Jól láttam Azraële, amott egy jegenyefán szállt meg.
– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég,
valamit ittál, a mitől nem látsz jól.
– Én úgy gondolom, szól a bég megzavarodva s el nem bírva gondolni, hogy
miért tréfál ő vele így az odaliszk?
– No nézd el uram, szól közbevágva Azraële a basához. Ott repül fel ama
fáról e madár; hát nem diófa az és nem vadgalamb?
Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha
ráismerne s igazat adott kedvencz hölgyének.
– Valóban diófa az és vadgalamb.
Yffim bég nem értette ezt a tréfát.
Odább mentek. A bég újra megszólalt:
– Nem térnénk, uram, eme szép rózsalugasok felé?
Azraële csodálkozva csapta össze kezeit.
– Hol látsz te itt rózsalugasokat?
– Fordulj erre és te is látni fogod.
– Azok ott? hiszen te a bangitafákat nézed rózsalugasnak, melyek tele
vannak piros bogyófürtökkel.
Hasszán basa felkaczagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni
csodálkoztában, hogy miért van kedve e hölgynek ő vele ily különösen
tréfálni?
E perczben a pesti parton egy ágyúlövés történt.
– Ah! szólt a basa megállva, egy ágyúlövés.
– Igen, uram, szólt Yffim. Pest felől.
– Dehogy Pest felől, szólt Azraële. Ó-Budáról; a kapuzárás jellövése.
– Én tisztán hallottam.
– Megbocsáss jó bég, te épen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek
aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor
átvonult Budára?
– Talán új tábor érkezett, a kikre vártunk.
– Jerünk, szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét, mindjárt megtudjuk,
melyikünknek volt igaza, s sietve ment a sziget partjáig velök.
A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely épen akkor verte le sátrait
a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén
egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arczvonásait a távolból is egyszerre
kivette mind a kegyencz, mind a kegyencznő.
Csak Hasszán nem látott semmit, ő előtte összefolyott a távolság, nem
látott egyebet, mint kéket és sárgát.
– Nem mondám-e? szólt Yffim diadalmas hangon. Ez Feriz bég tábora, és ő
maga az, a ki ott elől lovagol…
Csak ekkor ütött szájára, megijedve, hogy hisz ezt nem volna szabad
Azraëlének látni!
Az odaliszk kaczagva veté magát Hasszán nyakába.
– Ah! a derék bég harczi tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a
parton.
Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e
tréfával?
– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt
Feriz bég tábora előttünk s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem
engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arczczal nézze.
– Allahra! megdöbbentesz, jó bég, szólt Azraële oly csodásan tettetve az
ijedtséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. Mondsza, merre látod e
tábort?
– Itt a vízparton, és azok sátrak ott a halmokon…
– Azok bizonyára kiterített vásznak, miket ama lányok fehérítnek.
– S e trombitaharsogás, mely takarodót fú?
– Én vidám dalokat hallok, miket e lánykák énekelnek.
Yffim bég szakállát rágta dühében.
– Uram, ez asszony ördögi gúnyt űz belőlünk.
– Te káprázatban szenvedsz, szólt Azraële ijedelmes arczczal, te meg
vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, a mik nem
léteznek. Kérlek, ne czáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént.
Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy
kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva
boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt
s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte
nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek s ő még tíz
napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát
bizonyosan varázslat láttatá veled az ellenséget, ki elől turbán és
öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az
erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség
hirét terjeszd.
Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek
életre halálra.
– Ugy volna ez, Yffim? kiáltá Hasszán haragosan.
– Engedj meg neki, uram, engesztelé őt Azraële. Meg volt bűvölve, mint
most, meg voltál rontva, jó Yffim.
– Valóban, úgy hiszem; rebegé az önkénytelen.
– De én meg fogom törni a varázst, szólt a delnő s leszállva a partról,
megnedvesíté kezét s nehány csepp vizet a bég arczába fecskendve,
babonás mondatokat mormolt magában hozzá. Most nézz és láss.
A bég tett mindent, a mi parancsolva volt.
– Tehát mik azok, a kik a Duna-parton járnak?
– Ifjú leánykák; hebegé a kegyencz.
– És ama fehérségek ott?
– Kiterített vásznak.
– Hallod-e már a leánykák énekét?
– Valóban, hallom.
– No lássad uram, minő csodák vagynak a nap alatt, szólt ekkor Azraële
Hasszánhoz fordulva, – nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadsereget
lát, a hol nincsenek mások, mint szép paraszt leánykák.
– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei
rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézik.
Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak!
mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani,
mint a ki mind azt látja, a mit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt
űzte vele és kegyenczével, bizonyos levén a felől, miszerint Hasszán nem
fogja elárulni, hogy nem lát s Yffim nem meri a varázslatot megczáfolni,
mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.
A túlparton ez alatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé
kifáradt csapatjait, több ízben végig vágtatva a Duna mellett szilaj
arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az
ifjú daliának s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a
vér.
– Én úgy szeretem a leánykák dalait hallgatni; és te nem, uram? kérdé
Hasszántól.
– Oh én is; felelt az hirtelen.
– Nem ülsz le velem ide e partra a puha pázsitra?
A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka
körül fűzé s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.
– Nézd uram, szólt, felé mutatva Hasszánnak, a többiek között ama
karcsú, szelid leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz,
ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah
mi bájoló, ah mi délczeg, soha sem láttam szebb alakot. Miért nem
ölelhetem őt, mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint te neked:
én szeretlek, én élek, én halok érted!?
Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arczát minden
szónál csókjaival halmozva el, ki túlboldog volt a gyönyör miatt s
mindent látott, a mit a leány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon
csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjat, ki iránti szerelmét
kedvencz hölgye szemtül szemében vallja meg.
Yffim bég bámulva állt hátuk mögött s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba
szavaira: «megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon
benneteket».