Fogjuk be ajkainkat s félve tekintsünk jobbra balra, mert itt egész éven
át dögleletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók,
orgyilkosok leskelődnek.
Nincs egy ép ház sehol, az utczák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik
ház összedőlt rom, vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház
az egész piaczon, valami gazdag rácz kereskedők házai, idomtalan
contignatiós tetőkkel, a mai kigyó-utcza táján van felállítva a
sertés-állásuk, a hol mindig kész e czélra a posvány. Ez az egész
kereskedése Pestnek… A király-utczától kezdve a nagy-hidutczán végig egy
büzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait
embermagasságnyi dudva lepi, s a mely házak az ároknak feküsznek,
vesszőből font és sárral tapasztott sövénynyel vannak bekerítve;… a
legutolsó rongyos kalyiba ott van, a hol most a redoutépület[10] áll,
azzal vége a városnak;… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok
környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni,
onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint
pokoli énekkel vannak a békák,… a mi azon túl látszik, az mind avar
sivatag, terméketlen, uttalan homokbuczkák; a magyar nemzeti szinház
helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van
elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy
pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára hajós hid vonul
egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva;
az utczákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak
fenhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek?
örmények azok, ráczok vagy czinczárok, legjobb esetben németek, kik
kézművesség után élnek itt… Magyart kivánságból sem látsz, elkerüli ez a
várost, vagy ha kénytelen bemenni, mint ezt a jó Bocacius megírta
magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot
tesz otthon s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott a
«valóságos pestises tanyához».
Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.
Ezen időben Hadzsi Baba, a stambuli leghiresebb rabkereskedő, megtudván
titokban előre a serailon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva,
hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt
üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a
Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott
bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása
előtt.
Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcziczomázá hajóját keleti
szőnyegekkel, virágokkal s kiállítva a hajó orrára egy csomó szerecsen
eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy
visszhangzottak bele a budai hegyek.
A törökség rögtön felcsődült a budai bástyákra s meglátva a
felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árboczról lelógva, a
hullámokat seperték, kiváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta? s
többen csónakra ülve áteveztek hozzá.
A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva!
A mint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű áruczikkeken,
sietett vissza, pénzét magához venni s úgy jönni ismét, utközben
elmondta tiznek, husznak e látmányt, nem tarthatva magát
elragadtatásában s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot
szállító hajóhoz.
Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e
tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyenczét, Yffim béget, hogy
azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér
számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a
rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.
Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a
csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér
függönyös sajkájába s átevezett Hadzsi Baba hajójához.
Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó
párkányára s arczra borulva várta, míg az odaérkezik s odanyujtá nyakát
Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.
A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér
számára, ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt, – jött a
kiállított áruneműkből válogatni.
Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot,
mely e hajóra virradt, és a vizet és evező lapátot, mely azt odáig
szállítá, s még azt az anyát is, a ki azt a papucsot készíté, a melyben
Yffim bég az ő hajójára lépett.
Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt
az eunuchot, a melyik legközelebb állt a béghez, azon
tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni; – bevezeté őt a
titkok titkainak teremébe.
Nehéz aranynyal átszőtt pokróczok fedék a hajó bejárását melyeket
félrehajtva, ismét másik kárpit tünt elé, sötétvörös virágos selyemből,
s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely
belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is
kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér mousselin-szövetű lepel maradt
a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, a nélkül,
hogy a bennlevők által észrevétetnének.
Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vigan kergetőztek a hajó
padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot
nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat
karéjban tánczolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport
hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött pokróczshawlon.
Mind oly ifjak voltak még, minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a
szem eltévedt rajtuk, ha választani kellett a szivnek.
Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most még sem állhatá meg, hogy
arczát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.
– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.
Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén s megrázta szakállát
alázatosan.
– Mind saját neveléseim e leányok, uram. Egy sincs közöttük a ki édes
anyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt
virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok
rendesen agyon sírják magukat, durczásak, ideje korán elhervadnak, s még
a többit is elrontják. Csecsemő korukban vásárlom a lyányokat; mennyi
költségbe, mennyi fáradságba kerül, a míg egy ily virág felnő! de
legalább örülhet, a ki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes,
mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angoraszőnyegen
tánczol, láttál-e ily termetet valaha? mely hajlik jobbra-balra, mint a
banán-fa virágzó ága. Az egy georgiai leány, kit még születése előtt
vettem. Apja, mikor házasodott, nem birt a lakomára való pénzzel s
odajött hozzám, eladva száz dinárért legelsőbb születendő gyermekét. Hja
uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? hátha fia
lett volna? és azóta mennyiszer meghalhatott volna! bizonyára nem fogod
sokalni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerugja
himzett papucsait, ah ily lábakat, ily gömbölyü, sima, fehér lábacskákat
nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára uram hatszáz
arany.
Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.
– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt
keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd uram, csak e rózsafák mennyibe
kerülnek nekem! Leányaimnak soha sem szabad rózsa nélkül lenni, mert a
rózsa legjobban illik a leányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a
szerelemre. Az ott cserkeszfőnök leánya, együtt fogták el apjával,
anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de
gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos
szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe,
csókkal pirosítni halvány szűz arczot. Nem adom alább hétszáz aranynál,
nem sietek vele, hisz még gyermek.
Yffim bég mordult rá valamit.
– Az a pajkos delnő, ki a shawlon hintázza magát, fejét jobbra-balra
hajtogatva, Chinából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piaczra.
Termete első tekintetre nem sokat igér, de hogyha hozzá érsz, mintha
forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked
uram, másnak két annyiért.
Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.
– Látod azt a szőke hölgyet, ki most arany fésűvel huzza végig még
aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került
hozzám, egy hajóról, melyet a Kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett;
nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket? csak azt
kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű
arczczal? melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként
vegyül a legbájolóbb pir.
– Igen, de ez arcz ki van festve; monda gyanakodva Yffim bég.
– Kifestve uram? kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. Nálam
kifestett arczok? Ah, jer és győződjél meg róla.
S azzal félreszakítva a mousselin-leplet, belépett a terembe Yffim
béggel.
A férfiak láttára egy pár a bujósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt
el szőnyegei közé s csak később üté ki onnan kiváncsi fejecskéjét az
összefogott redők közül. A georgiai délczegen folytatá tánczát; a chinai
még kaczérabb, kihivóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi
szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit;
egy ép barna-piros arczú czigányleány tarka, czafrangos öltözetben,
szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé s azt tetőtől
talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt
morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy
gyermekded néger leányka, arany kösöntyükkel karjain és lábain, ámbrával
füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s
korall-piros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.
Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt,
mi a szégyen? Egykedvüen vagy épen jó kedvvel tekintének a vásáros elé s
iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy elviendi őket onnan
s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgálókat veend számukra.
Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget s felemelvén
fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá s megdörzsölé vele a kétségbe
hozott pirosságu arczot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan
fordult a vevőhöz.
– Hah uram! én festett arczokat árulnék? Hát azért volna nekem minden
igazhivő shah, emir és khán előtt hitelem? nem az én kertemből
kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a Bayrám ünnep napján a Sultana
Valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét mulva a
szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha uram! még
csak indu bayadéreket sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bethellel
narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás
valamit igazítani azon, a mit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen
leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel
azért, mert halovány és az olasz azért, mert piros: kedvesek a szőke
fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a
sötétekben, s mind ezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.
Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy
komoly képpel végig járta a termet, s minden függönyt félrevonva,
mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás
keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és czukorpálczákat szopva,
hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.
Hadzsi Baba mindenütt nyomban kisérte a török urat s minden leányról
annyi ajánlatost tudott mondani, hogy a jó urnak valóban nagy
határozottsággal kellett birnia, hogy választani tudjon közülök.
Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a legfélreesőbb
szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen
elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjulepelbe volt burkolva, csak
feje látszott ki, s a mint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt
annak szeme szája, lábai ott maradtak vele.
Ez volt a szépség országában a királynő arcza! Soha ily pillantást, ily
égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! A büszke, szabad
homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadem
nélkül is méltóságot sugárza szét, arcza, a hányat pillantott, annyi
indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben
lepett Diána arcza, a másodikban félelmes, mint a futó Daphneé,
lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga
elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő
szerelmét eloltandó vala.
– Kalmár! szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. Te engem
meg akarsz csalni, micsoda égből lopott húri ez itt, hogy meg sem akarod
őt nekem mutatni?
– Bizonyára jó uram, szólt ijedten a kalmár, jobb ha elfordulsz tőle, s
nem gondolsz reá többet.
– Hadzsi Baba! vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy
magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, a mit többet
nem nyersz vissza.
– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.
– Hm! talán termete hibás? gondolá magában Yffim s inte a hölgynek, hogy
bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék s felállva, végig
bocsátá termetén a könnyü palástot.
Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy a mit lát, az nem egyéb,
mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha
remekszobrász márványból faragta volna a szerelem-istennő oltárára, s a
derekát átszorító ezüst abroncs csak azért látszott oda övezve lenni,
hogy kitünjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.
– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! fordult Yffim bég a kalmárhoz; ki üres
beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom
szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?
– Hidd meg uram, nem neked való az.
– Mit? te emberfejű kutya! azt hiszed, koldussal van dolgod, a ki nem
tudja kifizetni a mit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára
jöttem vásárlani, a ki úgy szokott alkudni, hogy a mit ezer aranyon
tartanak neki, kétezeret ád érte.
A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arcza, két nagy
tüzes szeme úgy világított e perczben Yffim bég felé, hogy annak szemei
nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt s két nap sütött arczába,
egyik az égről, másik a víztükörből.
– Sőt inkább, oh uram, szólt földig hajolva a kalmár, oly olcsón adom e
leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi alsóbb mushirok számára
tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném, – nem
mondok sokat, – átengedném neki száz dinárért.
– Istenkáromló te! ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tizezer
dinárt kell érte kérned, vagy a mennyivel kevesebbet kérsz, talpadra
veretem bambussal.
A kalmár arczra veté magát a bég előtt.
– Ne vedd meg őt uram, bizonyára nem jót kivánsz sem magadnak, sem
uradnak, a midőn őt háremébe akarod vinni.
A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s
felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.
– Ne kivánd tőle azt uram! könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első
szóra kezébe vőn egy mandolint s végig futott húrjain, mint szellő az
æolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb
hangon egy arab szerelmi dalt:
«Shirász rózsaberkein,
Halvány hold sugárain,
Forró szivek álmain
Születik a szerelem.
Altaj jeges bérczein
Vérpadoknak ormain
Gyülölő szív lángjain
Sem hal meg a szerelem.»
A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani s összevissza pofozni és
ütlegezni Hadzsi Babát, a miért egy szóval merte megkisérteni, hogy őt e
leány megvételéről leverje.
A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, ujra azt
mondá:
– És én ismét azt tanácsolom te neked, hogy meg ne vedd urad számára e
leányt.
– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha
hazudni találsz, árboczfádra akasztatlak fel czégérnek.
– Elmondom uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már,
csak a kiket én tudok, hogy őt birták, vannak öten. Ezek mind
nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által.
Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott
töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az
Iblisz[11] ellen, a ki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának,
sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak
lehellete, a ki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s a ki őt
meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm
neked még egyszer, oh uram, hogy engedd e némbert valami szegény
mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt
olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.
A bég megrázta fejét.
– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak; szólt a kalmárnak s
azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába s kövesse őt.
– Allah tanum, hogy én intettelek; én mosom kezeimet, rebegé Hadzsi
Baba.
– A leány követni fog, te küldj pénzedért utánam.
– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akarod elvinni e
leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy azt mondhassam egykor, hogy ily
nagy ember tőlem vette kész pénzen a romlást. Fogadd őt ajándékba urad
számára.
– Elfeledém megkérdeni: mi neve e hölgynek?
– Megmondom uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el
ne mulaszd utána mondani: mash Allah; mert e nő neve ördög-név és
bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt s nem hazudtolta meg soha.
– Mondjad, és ne fecsegj.
– E hölgy neve: «Azraële»… Allah hatalmas!…