Oh kedves Pestem!
Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit
szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged
nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet
dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész
ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal
jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben
élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!
Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni? mert voltam tőled távol.
Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis
visszajöttem hozzád.