Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok
fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város
főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.
A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei
valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen
felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább
szunnyadt.
Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő
éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt,
hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején
meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.
Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan
órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott
felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind
azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt
meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.
Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz
ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is
midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék
fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség
kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot,
a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.
Szerencséjére odaérkezik hozzá Magyari.
– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a
parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.
– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő úr. Egy csoport
gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört
Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E
perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy
szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen
formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként
fel lehet őket emészteni.
Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most
Nagy-Enyeden mulat.
– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként
fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a
csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután
zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával
öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott
végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:
– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal,
Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra
járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»
(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az
csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen
előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra
járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)
A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék,
elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a
négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem
tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van,
ilyen hirmondást hebegett el:
– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött
Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán
megvédelmezi.»
A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott s
elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön
fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban
Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja
magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni
uramat, mert az meg nem fogja védeni.
András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik
perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a
harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az
ismeretlen veszélytől.
Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták
a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn
épen hátul a bakra felült: «mi baj?»
– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe,
tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.
Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné
hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra
mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit
összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon,
férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt,
szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt,
ordított és futott, a hogy csak bírt.
Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég,
kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását
Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek
elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a
támadástól.
Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes
futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy
lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a
rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi
történt itt?»
– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári
ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két
órányira van már Nagy-Enyedtől.
Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a
fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba,
felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből,
senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem
ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári
megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!
Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a
honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg
ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene,
az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá
Erdélyt.
Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók
főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos
kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három
társával együtt megszökött.
Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül
megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat
ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre
rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette
őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint
hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül
rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely
nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok
ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett,
egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra
alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből,
sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor
azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.
Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit
utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak
egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi
pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a
zárdát.
Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta
falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.
Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek,
melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék
Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is,
legalázatosabb szolgájával.
Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn
nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a
legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.
– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány
pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a
kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa,
az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek
ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak
reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s
lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a
parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német
dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot
elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban
van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.
A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez
illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is
elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a
többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.
Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba
kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki?
elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…
A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita
átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság
Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem
bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.
Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön
sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton
Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve
ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok
közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem
az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok
gázolták őket össze.
Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára,
felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast
meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.
– Az Isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.
Azok feltekintének e szóra s lehivták a fáról az embert.
– Héj, talán te is a rablók elől bujtál el, szegény ember?
– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák
magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak
kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága
emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s
mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek,
mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig
hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták,
hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy
rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!
A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s
miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott
másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a
magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket
kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok
elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak
észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt
sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok
egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb
esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s
akkor egyenkint megkötözni őket.
Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik
egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.
– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy
fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte
náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy
tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy
lábig le nem öldösik.
A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket
venni.
A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély
szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal
takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették
magukat s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora,
hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel
megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései
között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik
elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor
papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen
lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen
megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a
németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a
kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak
egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői
elől megmenekülhetni.
Egész a határszélig nem érték őket többé utól.