Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom,
melynek romladozott tornya még ma is fennáll.
Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, a hol bőven
megférhetett a minden oldalról összegyűlt bucsujáró népség.
Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen,
nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott
rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s
azután ismét lassankint elapadva.
Ez idő alatt szokott ide seregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő
emberiség, sánta, inaszakadt tagu emberek, idült kórosok, lélekbetegek,
gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a
szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog
forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket
nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főur szentelt az oltárra arany-,
ezüst-ékszereket, a szentkút iránti hálából.
Az épület nagyobb része az uri vendégek számára volt készen tartva, a
köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott s az épület mögött
gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a
legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett
környéken nehány évelő virág elvadult sarjadékát.
Azon időben, melybe történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a
szentkúti conventből, kit a köznyelv egyszerüen Gergely barátnak hívott
s kit alig volt Erdélyben ember, a ki nem ismert volna. Nagy, hat láb
magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel s oly
kezekkel, hogy egy hat fontos ágyugolyót eltakart markában. Tagjait
mindig egyszerű kámzsája fedé s föveget soha nem viselt, nagy fényes
homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy
mikor énekelt, egy maga többet ért, mint az egész gyülekezet.
A szent kút forrásának alkalmával tárva nyitva állt a jó barát pinczéje
és éléstára boldognak boldogtalannak, mert a mit ő egy esztendőben
bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s a mit a gazdagok fizettek
neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami collegája, rácz,
örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta
helyét, tejben vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.
Épen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép
felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban
szenvedvén, mely oly ábrándos szint ád az arcznak, atyja jónak látta őt
lehozni Szentkútra.
Gergely barát magán kívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a
nagytiszteletű collega számára s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak
és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és
virágokkal halmozza el kegyelt vendégeit?
Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshoz illőbb ember valának a
földön; egyformán jókedvű, szivű és fejű mind a kettő; kik már korán
reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök
vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb s miután
késő estig – nem mulasztván el a mellett poharaik buzgó ürítgetését –
egymást citatumokkal agyonfáraszták, syllogismusokkal megkötözték,
auctoritásokkal földre sujták, s anecdotákkal összekaszabolták: végtére
kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, a
hol az ember maga is az.
A szép halvány Piroska, míg atyja ily harczokat viselt, a kertben vagy a
forrás mellett mulatta magát egykoru lánykák társaságában, s a friss
lég, a virágillat és a jóltevő forrásvíz lassanként visszaidézék
arczának eltünt szinét s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog
örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s e fölötti örömében még
hosszabbra nyujtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy
mellékczellában csendesen alva az igazak álmát.
Épen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, a midőn a
kapun kivülről zörgetés hallatszék; szokásos rend levén, hogy naplement
után a bucsujáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu
bezárassék. A fráter guardián jött jelenteni, hogy négy különös formáju
szerzetes kér bebocsáttatást, beereszszék-e?
– Kérdést sem szenved, monda páter Gergely, akár ki lenne is, fel kell
őket ide vezetni hozzánk s gondoskodni számukra frissítőkről.
Nehány percz mulva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa
volt rajtuk, mely fejükre huzva, csupán szemeiket s torzonborz
szakállaikat engedi láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek
a két tisztelendő úr felé.
A páter nyájasan felállt előttük s ájtatosan köszönté őket latinul.
– Benedicite nomen Domini!
Azok csak hajtogatták magukat szótlanul.
– Nomen Dei sit benedictum! ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem
hallották vendégei a mit mondott, s a mint arra sem feleltek, nagy
csodálkozva kérdé:
– Non exaudistis nomen gloriosissimi Domini, fratres amatissimi?
Erre megszólalt a legelső közöttük.
– Nem értjük azt a nyelvet, jámbor barát.
– Hát miféle szerzetesek vagytok? Mi vallástok? Görögök vagytok?
– Nem vagyunk görögök.
– Hát örmények?
– Örmények sem vagyunk.
– Ariánusok?
– Még azok sem.
– Patarénok?
– No még az sem.
– Hát in gloriam æterni, miféle szerzet vagytok akkor?
– Zsiványok vagyunk! kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája
palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője
látszott. Az én nevem Kökényesdi Feri! szólt mellére ütve.
Magyari felugrott székéről s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe,
hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A
páter megrántá köntösét, oda sugva: «maradjon nyugodtan kegyelmed».
Azzal véghetetlen csendesvérű arczczal fordult a rablókhoz.
– No ha épen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim
levétek, üljetek le és lakozzatok, mivel kivántok.
– De nem addig van az még. Ide künn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz
emberünk van, annak mind enni való kell, mert éhen szomjan csak a régi
próféták hirdették az igét.
– Legyen nekik is az ő kivánságaik szerint.
– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok
szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a
fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap ide futni, hogy
hozzájuk folyamodjunk, elviszszük őket magunkkal, hogy segítsenek
rajtunk az uton.
– Elmés egy fiu vagy, fráter. Ki tagadhatna meg tőled valamit?
– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pinczéjében
hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse
kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük.
– No azt tedd el; gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan
semmi sincs.
– Ne gondolja pedig kegyelmed, szólt a rabló, hogy mi nem tudunk a
gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk
eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez
elébb, mint szijat hasítanánk a hátából.
A barát oly jámborul mosolygott, mintha csak anekdotákat hallgatna.
– Van-e még valami kivánságtok, fiaim?
– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed
udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd
kiválogatjuk belőle, a mi nekünk való.
Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta
tetőtől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá
roppant tenyerével kezét.
– Az Istenért, édes fiam, szólt könyörgő hangon a rablókhoz, ne
cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a
szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten
árnyékában nyugodtan szunnyadnak.
– Egy szót se szólj, Gergely barát! kiálta a rabló kései közé markolva,
mert különben rád gyujtjuk a kolostort s megégetünk minden benne
levőkkel együtt. A zsiványnak négy sakramentoma van: bor, pénz, leány és
vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal s elengedjük az utolsót.
– Ugy lesz az! szólalt meg ekkor egy másik a csuklyás rablók közül,
Magyari vállára ütve. Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?
Magyari borzadva és undorodva ismeré fel Szénásit.
– Jól tudjuk, szólt a ficzkó gonosz vigyorgással, hogy kegyelmed halvány
leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.
Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, neki ment volna a gazembernek.
Minden ize rángatódzott már a dühösségtől.
Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit s
hüvelykujjaiból malmot csinált.
– Várjatok csak, édes fiam; hátha megalkudhatunk egymással. Jól
tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem; de ugy el van rejtve,
hogy azt rajtam kivül senki sem tudja s ha fenekestül felfordítanátok is
a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy
időben éltek olyan emberek, a kiket mártyroknak híttak, s a kik olajban
hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni,
mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt.
Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, izenként
szedhettek szét tüzes harapófogókkal, még sem vesztek ki belőlem egy
szót s nem kaptok meg egy batkát. Már most rajtatok áll választani.
Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek s menten hagyandjátok a szegény
asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros
koldusasszonyokkal, a kiket itt fogtok találni s nem láttok egy
félpénzt? Válaszszatok.
A négy rabló összesugott. Olyas valamit mondhattak egymásnak, hogy csak
hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó
ellenére az utolsó kivánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez
állanak.
– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti; monda a páter, fogjátok ezt a két
fáklyát s jertek velem a pinczébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy
senkit ne bántsatok aztán.
– Csak mentül kevesebb beszéd; szól mogorván Kökényesdi. Minden
zsivány-regula szerint megy: egy moczczanás, egy halál! Kettő elől viszi
a fáklyákat, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magister
s kiséri a másik papot; a ki egy szót, vagy egy jelt tesz, annak már
fejében a balta; előre.
Ugy lőn. Két zsivány ment elől a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában
Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál
fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó
baltával.
Igy haladtak le a pincze-gádorig; a jó páter szörnyű alázattal huzta
fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra sem balra.
A pinczének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről
félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát,
maga előtt bocsátva a fáklyásokat a mint illett.
A mint az első rabló már lement s a második utána lépett, megrugá azt
egyszerre iszonyu faczipőjével a jó barát s fejére csapta az ajtót, hogy
legurult az az utolsó lépcsőig s azzal a kimondott szónál sebesebben
visszafordul Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak
kiáltva:
– Fogja kend is a magáét.
Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a
handzsár félre ment a szőr-kámzsában, s másodszor döfni már nem volt
ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét s
ellenállhatatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen
roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint
ha a krokodilus fogta volna meg s míg más kezével egyenként tépte ki
tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel ugy, a hogy
más ember megrázna egy nyolcz éves gyermeket, s odarántá őt magával a
pinczeajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők
fel ne emelhessék.
Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magistert s a
hogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt
elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével,
úgy hogy a keskeny férfiu széjjelment, elmállott alatta s jobbra balra
ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva a jó pap
tanítását, ki is nem hagyá a nélkül a legkisebb porczikáját sem.
Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepczébe sem került soha.
Birkózásban maga is ritkítá párját s nem egyszer verekedett két három
legénynyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek
elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját hasznavehetetlenné sajtolja
s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle
mindenféle metsző avagy szuró eszközt. Miután hiába törekvék a rabló
óriási erejű ellenfelét a pinczeajtóról lerángatni, mely alatt két társa
hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát
kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak
vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött s belekapva Kökényesdi
üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyulfiat s ekkor
még csak nem is haraphatott.
– Ne rugdalózzál dilectissime, látod, hogy nem érsz el; szólt a barát,
oly messze tartva magától kinyujtott karjával a csimbókjainál fogva
légbeemelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.
– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amantissime!
feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva félkézzel, míg másik
kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé
felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az
Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a
poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, a
holott lészen sirás, rivás és fogaknak csikorgatása?
– Ereszsz el már, ördöngös barát! hörgé dühétől rekedten a rabló.
– Nem addig, míg meg nem térsz és bűneidet meg nem bánod; szólt a barát,
még mindig a levegőben tartva a dilectissimet, kinek majd a szemei
ugrottak már ki üstöke huzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet.
– Bánom hát, csak ereszsz el.
– És megtérsz az igaz utra?
– Megtérek, megtérek!
– Soha sem lopsz többet?
– Egy bogarat sem.
– Nem káromkodol?
– Soha többet.
– No így már elbocsátalak. Hanem Magyari collega, elébb szedje össze ezt
a sok kést és baltát s hajítsa ki az ablakon.
Magyari uram is elkészült ezalatt a magisterével, megkötözve annak kezét
lábát úgy, hogy moczczanni sem tudott s megtevé a rábizott takarítást.
Gergely barát is letevé a földre megtérített hivét, ki nagyot fujva
támaszkodott a falnak.
– No te pokolbeli barát; már most egyél is meg, ha megsütöttél.
– Oh én édes fiam, szólt a páter, megczirógatva kezével jámbor
juhocskája arczát, hidd el én nekem, hogy sokkal nagyobb öröm van az
égben egy megtért bűnösön, hogy sem mint kilenczvenkilencz igazakon, a
kik soha sem vétettek.
– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem birnál
Kökényesdivel ily könnyen, a ki egymaga ármádiákat szokott széjjelverni;
és még minden fegyver nélkül.
– Te jösz én ellenem baltával, fokossal, én pedig megyek te rád a
seregek urának nevével, s a ki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának,
hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az
felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek
áldva.
– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, a miért egy paptól el
hagytam fogni magamat.
– Oh édes fiam, hogy tehetsz fel rólam ilyen világi kegyetlenséget?
Isten nem örül a bűnös halálának.
– Akkor hát ereszsz el.
– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleutján? Sőt
inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös bőjtölés és
imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.
A rabló tajtékzott dühében.
– Hol egy szeg, hogy magam akaszszam fel magamat?
– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni fiam, mert egy jámbor fráter
mindig melléd lesz adva, a ki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.
A rabló fogait csikorgatta és lábaival toporzékolt, vérszomjas
tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az
állatszelidítőre, kit kedve volna széttépni, összemarczangolni, de kit
megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit
ráveti is, földre van zúzva.
– Ezen kivül pedig, folytatá a barát, most első próbául egy istenfélő
beszédet fogsz mindjárt tartani.
– Én prédikácziót?
– Nem egészen prédikácziót; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn
a kolostor falain kivül várakozó hiveid távolléted miatt nagyon
nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba s bizonyságot tevén
töredelmes szived állapotjáról, utnak ereszted a jámborokat, hogy
menjenek széjjel a maguk hazájába.
– Jó lesz, monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen
egyszer az ablaknál s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják
a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyiláson.
Ekkor félrehivá Magyarit Gergely barát s sugva mondá neki:
– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt s a
mint tapasztalja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson
egyenesen Kolozsvárra s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szathmári
őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik ficzkónak, kit
a pinczébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak
kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!
A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót s
betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele,
felfogta nyalábra s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn fölfelé vinni
ölében, két három fokot lépve át egyszerre.
Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem birta
kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy
csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtó
magasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.
A rablónak első gondja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát
az ablakon, de a mint annak párkányára lépett s egy futó pillantást
vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta tiz ölnyi mélység
tátongott s a mint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor
harangjait látta függni; – a toronyban voltak.
– Így édes fiam, szólt a barát, állj ki ide a párkányra s kiálts
fenhangon hiveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz
hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva,
súgni fogom, hogy mit mondj? De az Istenért, vigyázz magadra
dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást
találj hiveidnek mondani, mint a mit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy
fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higyjed el
énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, már pedig
ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.
A rabló hajborzadva állt az ablakban. A mi soha életében nem történt
rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt
mindenütt kisérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e
szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a
kábító mélység s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek csak egy
taszítása, nem! egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása
elég arra, hogy ő onnan lebukjék s menthetlenül darabokra zuzza magát a
sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával huzódék
az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva s úgy tetszék
neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna
lábai alatt s letekinte a földre, mintha huzná valami erővel aláfelé,
mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!
Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék
vezérük alakját a magasban s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.
– Szólj hozzájuk, észrevettek; suttogá a barát; el ne téveszd, a mit
mondok.
A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével s utána mondá a barát
szavait, a ki a haranglábtól rejtve, sugá azokat fülébe.
– «Kedveseim! (így kezdődött a beszéd). A papok kincseit összegyüjténk,
szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.»
A hallgatók iszonyú örömkiáltása helyeslé e phrasist.
– «Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok,
hanem az egeresi pinczéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön
kétszáz ember s vegye át a kivántakat.»
A portyázók e mondatot is helyeslék.
– «A mi pedig az itt levő asszony személyek iránt való kivánságaitokat
illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai
között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész,
mely által az emberi test még elevenen szénné válik s mely mindenkire
elragad, a ki csak közelít hozzá. Azért nem tanácslom azt is, hogy a
kolostorba betörjetek, mert tele van ennek minden zege-zuga nyavalygó
haldoklókkal s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy a míg
e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak bele;
magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld
és a világot nem látott csecsemő kis ujjai őrizének meg a
veszedelemtől.»
(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebeinek kikutatásánál fedezte
fel.)
A rablócsorda ez ijesztő hirre elkezdett széledezni a kolostor mellől.
– «Ugyan ez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek
addig nem egyesülhetnek, a míg minden itt talált aranyat, ezüstöt
egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem
tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.»
A rabló mindent utánmondott hiven s úgy elijeszté embereit, hogy azok
rögtön szét akartak szaladni.
– «Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen
megrohannók, a mi annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen
munka nem lenne, a helyett így fogunk cselekedni: Ti két-kétszáz
emberrel elrejtőztök a Magyar-Gorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe s
csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országuton; négyszáz
ember ez alatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi utra, a többi pedig megy
a gyulai erdőknek s lekerül Szász-Fenes felé. Ekkor majd a kolozsvári
őrség megtudva a kórodi uton közeledők hirét, azok elé nagy biztában
kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják,
a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan és azt
felprédálja. Eképen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az
országúton.»
A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát s míg Kökényesdi elkábultan
tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az
erdőkbe. Óra mulva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az
elsötétült távolból.
A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mind ezt, egyedül
Magyari értett meg mindent. A mint a barát visszajött a toronyból,
Kökényesdit elzárva többi társai mellé, a nagytiszteletű urak
összeölelkezének, egymást magasztalva.
– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat,
szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.
– Most szabadítsuk meg Kolozsvárt; monda Gergely.
– E pillanatban utra indulok. Lovam nyergelve van.
– Kegyelmed lóháton? Hát leánya?
– Őt itt hagyom, kegyelmed atyai gondjaira bízva.
– Gondolja meg…
– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten
malasztja s a kegyelmed öklei védnek?
– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik
csalódásukat, tizszeres dühvel fordulnak e kolostor ellen.
Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy
egyetlen leányom is itt leend.
Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e perczben halványabb
volt, mint valaha, s rábizva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes
kardját derekára s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga
előtt a kaput s jó szerencsére elnyargalt az országuton.
A barát pedig felhivá a kápolnába az egész gyülekezetet s késő éjszakán
megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely
felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott
hiveinek, felhíván őket oltáraik védelmére, hogy a midőn szent beszédje
végén felragadá félkezébe a roppant templomi zászlót, melyet
keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzudult az ihletett
nép, s ha azon perczben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt,
képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóval és keresztes botjaival
s szerteszétverni őket.