Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk
elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon
Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván
Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország
kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett
velök.
Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a
török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az
ország határán, mint ennek félholdjai.
Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem
tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult
világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz,
akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép
feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az
ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják,
hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi
portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap
büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint
valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház
kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja,
hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja
azt: hogy alatta szathmári tisztek többet ne hálhassanak; a házi
kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne
beszélhessen.
Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az
alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók
számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért
valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha
egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket
beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a
betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták
is.
Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről
minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami
csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja
zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb
merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári
mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem
közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett
öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses
tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy
jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer
lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy
szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy
maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor
üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok
kénytelenek visszafordulni.
A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat
szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját
látná annak maga előtt.
Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem
bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh
pandurok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: –
ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi
polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő
becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a
miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől
vette? Azok közt egy darab sincs lopott.
És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem
Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az
elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek,
senki sem más, mint ő.
De ki birná ezt rá bizonyítani?
Látta-e őt valaki valaha rabolni?
Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?
Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?
Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem
bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza
tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha
vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?
Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő
nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott
jószágot?
A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert
találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a
tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország
tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig,
hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az,
a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének
veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes
homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s végtére, ha
két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a
negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd
lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga
lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy
Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa
parancsol.
Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír
ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki
magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a
maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az
ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a
törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt
mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és
oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.
Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári
várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család
tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára
odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában
foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született
vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is
muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből
állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi
fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban,
Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.
Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de
hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey
Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja
beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, –
már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától
értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig
vendégszeretettel lőnek fogadva.
Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német
katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki,
hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly
basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott
Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti
korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől
félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál
visszanyargal Nagyváradra.
Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és
pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak
elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa
elrabolta menyasszonyát.
A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is
szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt
társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje
őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.
A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem,
egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot,
megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére
adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy
mellette fölkeljenek a váradi török ellen.
Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert
fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy
legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát,
vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint
tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön
csatlakozzanak hozzá.
Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre
tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi
hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a
ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik,
s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban
arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak
eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly
formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a
torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai
közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.
Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a
szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt
ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten
elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.
* * *
A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte
magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne
hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon
helyet, hová templomot épített;[6] nem is igen sűrűen emlékezik a
történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna
át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.
1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város
közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős
palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő
török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt
portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által
szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban
Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és
rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos,
munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete
tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi
kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott
kelméiket és füstölőiket.
Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a
váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába,
kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne,
hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval
az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és
ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek
beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és
gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve
összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.
Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város
elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze
partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték
hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a
szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka
megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál,
ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly
basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem
csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.
A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen
Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében
nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű
kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.
– Ejnye, de szép paripád van! szól a csikós a kurd legénynek.
– Szép ám, de nem ebfogra való.
– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.
A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra
és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»
– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek
vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s
megtámasztá az állát a nagy botnak.
A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert
pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.
De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla
farkasszemet a kurddal.
Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a
sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.
– Hallod-e, eredj el már!
Kökényesdi nem felelt rá.
A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék
és zöld karikákat hánytak.
– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád
s keresztül vernélek a dárdámmal.
A bunda meg sem mocczant.
A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az
árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.
S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a
sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és
kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára
kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.
A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a
háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve,
ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:
– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!
Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt
előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen
lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török
iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó,
utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a
lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle
menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen
meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség
csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós
üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki
a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:
– Meghalsz ma pogány, ha száz lelked van is!
A csausz megboszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár s rákiálta:
– Ne én rám jőjj kutya, hanem amarra menj!
Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a
többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a
szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek
aztán utána!
* * *
Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba
igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa
leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a
szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban
szálljon segítségükre.
Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a
magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét,
rárivalt:
– Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet
én felakasztatom…
Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd
összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:
– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az
urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az
ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán
azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én
nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a
farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be
a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a
barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével,
pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.
A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet,
mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining
főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség
hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.
Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a
biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal
találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez
előzményen.
Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze,
messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?
A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken
olyan nevű csárda, nem is volt.
A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két
vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták
rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet
rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem
létezik.
– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk,
mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az
ajtóban nyugodtan üldögélt:
– Adjon Isten földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?
Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj
Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.
– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? szólt Topay.
Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre
mutatott.
– Ott világít az ablaka, ni.
– Melyik út vezet arra?
– Erre közelebb, arra hamarább.
– Mit tesz az?
– Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a
mocsárba.
– Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva
az ember markába.
Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak
azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette,
hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.
Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük
gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok
ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz
lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely
megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.
Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely
azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes
nádkévéket vetettek volna rá.
Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb
léptetett.
– Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. Hanem azért se
baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna,
ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy
pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden
golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.
– Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy
kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy
kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség
megtörésére van czélozva.
– Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta
várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s
addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem
rakok hasonló szerekből.
– Elhiszem. De dicsőség is jutna.
– Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső
országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak
egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy
meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók
fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet,
a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.
– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.
– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön
háljak.
– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining
kiváncsivá téve.
– Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak
a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott
arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba
elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő,
gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány
zsákkal!
– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?
– Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember,
még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó
homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a
lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy
tovább.
– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining
elbámulva.
– Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét
felrántva.
– Az Isten adta? kérdé a német úr értetlenül.
– Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát
mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s
szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a
szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten
adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán
neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom
róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?
– Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok;
hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a
nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon
sokra fog menni.
– Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a
tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség
kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.
– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining.
Hol tartja őket? annyi embert?
– Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult
vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé?
ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár!
Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más
egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég.
Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott
Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az
erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.
– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.
– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre!
Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte
magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást,
kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek
hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is
ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer
lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely
fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy
szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és
embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül
szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs,
hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra
az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt!
Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek
fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors
esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy
tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük
a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az.
Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott
legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind
halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.
– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi
ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni:
minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?
A harámbasa meggondolta magát.
– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek,
hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a
magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek
ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak
ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom
rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán
tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.
– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép
embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden
zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn,
ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz
rénes forintot.
– Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt
gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket
rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább
egyet alszom addig.
– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul
Raining.
– Ejh, ahoz nem szabad nyulni, viszonzá boszusan a rabló.
– Miért nem? tudakozódék tovább a kérdező.
– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer
ezer forintra fel nem gyűlik.
– Hát akkor mit csinálnak vele?
– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, a hol jó
legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy
birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s
magunk urai leszünk.
– No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét
megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon
mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez,
s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen
kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi
jól ismerjük egymást.
– Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem
beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?
– Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből
ismeri.
– Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny
volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem
legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak
bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer
hétszáz tallért.
– Én ezer hétszáz forintot mondtam.
– Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s
nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha
csak meg is mozdulok kevesebbért!
– No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt
Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek
alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk
meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.
– De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt
a rabló ingadozva.
– No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét szakítva az alkunak
Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.
– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között.
Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon
emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek
Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.
– De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál
eljönni?
A rabló végig mérte büszke tekintettel a kvártélymestert.
– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?
Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két urra.
– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek
bátran.
Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra
visszavezetteté magát Ladányba.
– Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig
térve magához bámulatából.
– Nem kell ám azt mind elhinni, a mit elbeszél; mondá rá Topay.
– Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése
a franczia és angol udvarokkal?
– Az öregapja se hallotta hirét.
– Hát az a sok kincs, a mikről beszélt?
– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa
magát kegyelmednek.
– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves
csaták?
– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta.
A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a
faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig
lesz több tizenhét száz embernél.
– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.
– Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket
a legális prédára.
– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy
Rákóczyt ő ültette volna lóra?
– Hisz ez Bécsben nevekedett gyermeksége óta.
Raining megcsóválta a fejét s hazáig morgott magában.
* * *
Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining
azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte
személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.
Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy
szalmaszállal.
– Jó napot gazda! köszönte be a szállásmester.
– Ha jó, edd meg; mormogá magában Kökényesdi.
– Nem ismer kend engemet?
– Ismer a szélvész.
– Hát nem emlékezik, mit igért a barátfai vendégfogadón?
– Azt sem tudom, merre van?
– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?
– Bár azt tudnám, hogy miért?
– De ne tréfáljon, kend, mert a határidő itt van!
– Miféle határidő?
– Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt
azzal a tizenhétszáz lovassal.
– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.
– No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva
Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval,
hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt
Kökényesdi.
– Hát kend itt van?
– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok,
akkor én nem vagyok otthon.
* * *
Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken
nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a
másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól
megkülönböztetni, melyik üvöltött?
A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja
felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a
párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy
lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl
hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire
tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól
vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.
A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha
nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s
fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék,
egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város
felé közeledni.
Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán
őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.
A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig
fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.
Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar
csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s
bukdácsolva előre hátra negédesen.
– Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a
tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már
megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak
mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig
sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak.
Az alak e közben lassankint egész a kapuig jött.
– Ne jőjj már közelebb! kiálta rá a tatár, mert rád sem lőhetek.
– Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd
olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.
A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett
elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.
– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós,
azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd
át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.
– No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy
rád czélozhassak.
– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok,
kapd el.
Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a
kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy
a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak
akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka
körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a
lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele
vágtatni.
A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről,
puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb
leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s
vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.
A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva
kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde
ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi
őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen
módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, utánna eredtek,
számra mintegy huszan, Kökényesdinek.
Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg
egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére
ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal
kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.
Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a
kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt
vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a
baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték
maguk előtt.
E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő
kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett,
szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt
viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra,
kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a
sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére,
míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a
spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a
síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden
oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó
oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai,
keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő
Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.
– Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az
ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi
fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.
Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel
harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül
vissza a várba s épen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon
pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt,
mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa
közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé
válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn
egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop,
megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja,
hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot
gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.
A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága
már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy
magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.
– Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az,
ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül
állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba
menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.
A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó spahik után.
A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön
válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő
szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett
mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.
Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh
miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két
néger hóhér léptet, széles pallosokkal.
– Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek
meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz
mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő
tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért
egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!
Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt
szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni,
egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy
csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy
tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni,
miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.
– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a
szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre
fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz
szemembe!
Topay meghallotta a kiáltást s nagy röviden visszakiált:
– Láttam a hátadat Bánfi-Hunyadon![7]
Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát s maga vágtat
Topay felé, midőn egy keresztutczából egyszerre dörgő sortüzelés roppan
szemközt vele s az oszló füstfelleg közül Rákóczy muskétásai törnek elő,
kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később
szuronynyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utczában
megszorult török lovasság nehány percz alatt eszét veszté e szabályos
rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vivókat, sem kard, sem
dárda nem használt ellene.
– Allah nagy! kiálta Haly. Siessetek a várba, huzzátok fel a hidat, mi
hadd veszszünk itt; csak a vár maradjon meg.
De kisérői akaratja ellen zablájába kaptak s ragadták magukkal, s midőn
egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa
ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe s annak háta mögött
menekült tova.
Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá
Halynak, hogy az kicsoda? de láthatta arczából, hogy annak legdühödtebb
ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harczvágy lelkesít a
csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik,
csak az öldöklésre.
Az ifju Rákóczy az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti
magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb közelebb nyomul
Halyhoz, egyenként lesujtva, a kik közte és a basa között elzárják az
utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.
Végre el van érve a hid, mely, czölöpökre verve, a mély sánczokon
keresztül a várba vezet s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és
szegekkel kiverve, kerekes lánczokkal volt felhuzható a torony kapujába,
melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának
gúnyul meghagyott két csonka lába.
Magyar és török egyszerre ér a hidra, ugy össze vannak keveredve, hogy
nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak,
sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó
erdejével: a szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.
A várkapu alól két hosszú, tizennyolcz fontos csatakigyó tátong a hidra,
lánczos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem
merik használni kanóczaikat, mert akármerre czéloznak, épen annyi
mindenütt a török, mint a magyar, magán a hidon ember ember ellen küzd.
Rákóczy épen a három lófark jelhordójával harczol, balkézzel mind a
kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb
karral ellenére csapkod.
– Lőjjetek ide, semmirekellők! ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül
veszteglő komparadzsikra, ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt
hord el, a hány magyart, akár engemet is! söpörjétek le a hidat! Az élet
olcsó, a paradicsom drága!
De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, s midőn Haly a két bakót küldi
rájuk a parancscsal, akkor a magasba irányozzák ágyuikat s a levegőbe
lőnek.
A hidon makacsul foly a viadal, a janicsárok a karfáknak vetették
hátaikat s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen markaikban a széles
pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt.
Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hidlábakon
felkapaszkodva, a janicsárokat elűzze a karfáktól, tizen, huszan már
felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős
terhe alatt s janicsárok és drabantok a mély vizárokba esnek, még ott is
fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hidlábakon
álló németek verik keresztül alabárdjaikkal.
A két viaskodó bajnok ezalatt a hid közepén már szinte kifárad a
tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már s most mindkét kézzel
megragadták a vitatott zászlónyelet s csavargatják elkeseredett dühhel.
A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s
az elkezd alatta felágaskodni, úgy hogy a török féltesttel magasabban
áll Rákóczy fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből
a lobogót.
E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgy-alak jelen meg,
sötét hajzata repked a szélben, arczát az égés fénye világítja.
– Úr Jézus segítsen tégedet, László! kiált le a hölgy a torony ormáról s
az ifju meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot,
megismeri azt, feltekint, meglátja menyasszonyát, ember fölötti erő gyűl
szivébe, karjaiba, s a mint a török zászlótartó felágaskodtatá
paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczy a zászlónyelet s mindkét kézzel
megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt
taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sánczárokba.
– Nincs segedelem, egyedül az úr Istennél! kiált erre kétségbeesve Haly,
kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.
– László! László! Kedvesem! hangzik a kiáltás a magasból; az ifju tiz
férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla s a harmadik kard
most villog kezében. Már a felvonó hidon áll, kedvese egy fehér kendőt
hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól
czélzott golyó szíven találja az ifju bajnokot s ez czélja küszöbén, a
már szinte elfoglalt vár kapujában épen kedvese lábainál, holtan rogy
össze.[8]
E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik s a torony magasából egy
fehér alak hull alá a hidra; a szép menyasszony az, ki a tiz ölnyi
magasságból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon
pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték,
legalább lelkeik ölelik egymást.
E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás
perczeiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat s
megmenteni a várat és seregei maradványát.
A kik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi
irgalom nélkül leölt mindent, a mi török volt, hajcsárt és kereskedőt,
tevét és szamarat, nem kimélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt
fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyujtatá a várost,
melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya
gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt
és lángot a várba.
– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül; monda Kökényesdi,
elgyönyörködve a pompás égésen.
* * *
Rákóczy Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba s ott
eltemették menyasszonya mellé.